Ülök a kádban és megpróbálom telefonra mondani a beszámolóm. Kavarognak a gondolatok a fejemben. Ilyenkor néha úgy érzem mintha ébren álmodnék. Nagyon frissek, nagyon intenzívek még az élmények. Szükségem van pár napra mire sikerül feldolgozni őket. Egy idegen országban idegen hegységben futok egyedül, a sötét, hideg erdőben. Ezek az első gondolatok amik eszembe jutnak.
De kezdjük az elején. Horvátországba legtöbbször nyaralni járunk a tengerhez. Áprilisban még hideg a tenger, de futni ideális az év ezen szakasza. Kicsit későn választottam a tavaszi hosszú versenyt, valamikor december közepén döntöttem az indulás mellett. A 100 Miles of Istria verseny 4 távja közül a 110 km-es távot tűztem ki célnak. Ez a táv keresztül szeli az Istria félszigetet kelet-nyugati irányban, tengerparttól-tengerpartig. Közben az Ucka nemzeti parkon keresztül haladva 4400 m szintemelkedést kell leküzdeni.
Csiszár Zoli barátomat is sikerült megfűznöm, hogy jöjjön el velem. Ő a 67 km-es távot választotta 2500 méter szinttel. Neki ez egyéni rekord mind távban, mind pedig szintben. Persze ha sikerül teljesítenie.
Pénteken reggel 7.00-kor indultunk Oroszlányból és 14:00-ra értünk a célba. Több mint 40 országból érkeztek indulók. Ez egy igazi nemzetközi terepfutó verseny. Már a nevezésnél ellenőrizték a kötelező felszerelést. Egy ilyen versenyen mindig előírják azt a minimum felszerelést amit a futóknak magunkkal kell vinnünk. Semmi extrát nem kértek tőlünk csak tényleg azokat a dolgokat amire valóban szükség lehet az út során. Mint például: esőkabát, túlélő fólia, fejlámpa, síp, elsősegély csomag, mobiltelefon, folyadék, némi kaja.
A nevezés után elmentünk egy közeli pizzériába és töltöttünk magunkba egy kis energiát. Közben eleredt az eső. A rajt előtt volt még egy kis idő és aludtam egy bő fél órát. A szállásunk 1 km volt a céltól. Zoli autóval vitt a célba ahonnan 19.00-kor indult a buszunk a rajtba. A busz indulás előtti pillanatok rendkívül feszültek voltak. Nagyon zavart a szakadó eső. Sehogy se volt kedvem így elindulni a 110 km-en. A buszban az ablak mellé ültem és a 2 órás út során aludni próbáltam. A buszból kiszállva még mindig szemerkélt az eső ezért gyorsan be nyomultunk a szemközti hotel aulájába. Innen azonban hamarosan ki lettünk küldve. Mivel fáztam ezért kerestem egy közeli kávézót ahol ittam egy kávét. Itt vártam meg a rajtot. Közbe váltottunk pár szót egy Új-Zélandról érkezett versenyzővel aki zokni nélkül indult a versenyen. (??!)
22.00-kor elrajtolt a 350 fős mezőny. Mindjárt az elején egy igen masszív emelkedővel keztünk.
8 km alatt kellett 1400 m szintet leküzdeni. Tengerszintről indulva fel kell mászni az 1401 méter magas Vojak csúcsra. A keskeny ösvény miatt nem igazán volt lehetőségem előzésre, "beragadtam" a többiek mögé. Ez azonban egyáltalán nem zavart, alacsony pulzussal tudtam teljesíteni a táv első felét.
Ahogy egyre följebb értünk az eső havasesőre majd havazásra váltott. A szél is megerősödött. Félreálltam a meredek ösvényen és felvettem a kabátom. Illetve próbáltam felvenni, de a szélben ez nem volt könnyű feladat, mert úgy csapódott mint egy zászló a viharban. Számítottam némi hóra, az április még nem igazán tavasz 1000 méter felett.
A fent tapasztalt hóvihar viszont váratlanul ért. Nagyjából annyi meleg ruha volt nálam amivel a Vértesben - 5 °-ban szoktam futni. A viharos szél miatt itt azonban ez kicsit kevésnek bizonyult. A letaposott hó sok helyen jeges volt, a túra bot segítségével toltam magam előre. A kezem kezdett elfagyni a kesztyűben. Ez nem gyerekjáték, gyorsan ki lehet hűlni ilyen időben. Minél hamarabb le kell innen jutnom. Ilyenkor jönnek jól azok a tapasztalatok amiket a téli edzések során szerzünk meg. A fejlámpa fényénél a hópelyhek, fehér csíkként száguldottak a szemem előtt (Star Wars). A lefele utat kövek, sziklák és sáros avar nehezítette. Nehezen, lassan haladtunk. Egyszer sikerült is seggre ülnöm. Csupa sár lettem. A ködben (vagy inkább) homályosan láttam a fejlámpámmal. Jó lenne már túl lenni ezen a szakaszon. 3 óra 8 perc alatt értem az első pontra Poklon-ra (Saját szótáramban ez a hely Pokol néven szerepelt. Persze a pokol inkább meleg, mint jeges.). Ez kissé gyorsabb volt a tervezett időnél. A ponton hatalmas tömeg volt, alig fértem oda a lányhoz aki egy 2 dl-es merőkanállal próbálta az ISO-t adagolni. Borzasztóan lassúak voltak. Nem sokat időztem, futottam tovább.
Jól futható murvás szakasz jött, ahol 05:30-as tempóban sorra hagytam le az indulókat. 50-60 embert előzhettem meg. Könnyedén ment a futás, köszönhetően a visszafogott tempónak az első emelkedőn. A széles murvás úton futottam, mikor egy helyen elfogyott a jelzés. 7000 db kis fényvisszaverővel ellátott zászlócskával jelölték az útvonalat. Most azonban nem láttam egyet sem. Megálltam visszafordultam, de már kiabáltak is. Kissé túlfutottam az elágazáson. Semmi gáz, ez még belefér. Sőt, kötelező is egyszer legalább eltévedni. :-) Gyorsan Bugacra értem. (hivatalosan a pont neve: Brgudac). 26,3 km.
A következő pont jó messze lesz, 18 km múlva. Az eső továbbra is szitált. Közben több nagyobb hegyet is meg kell másznom. Viszont mire odaérek talán véget is ér az éjszaka. Nappal azért minden szebb és remélem könnyebb lesz. A hegyek tetején újra havazás várt, majd lefelé bokáig süllyedtem a sárban. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer minden rossz szakasznak vége lesz. Szinte folyamatosan éhes voltam és mire Trstenik településre értem megettem a magammal vitt 6 csokiból és 4 gélből álló készlet nagy részét. Muszáj lesz feltankolnom élelemből a ponton. Egy sátorban rendezték be a pontot. A hőgomba alatt egy srác feküdt pokróccal betakarva.
Nem tudtam eldönteni, hogy dögledezik vagy csak pihen egyet és megy tovább. Valami rendes kajára vágytam. Barna kenyér, sajt és bacon jó is lesz. A telefonom védelmére hivatott nylon zacskóba pakoltam némi kaját a további útra. Az eső is elállt és a nap is kisütött. Még egy nagyobb hegy volt hátra és utána lejjebb ereszkedtünk.
Viszonylag enyhe emelkedővel kezdtünk, aztán egyre meredekebb lett. Hirtelen a semmiből rámtört az álmosság. Olyan erővel mint tavaly a Vipava-n. Le akart csukódni a szemem és tántorogni kezdtem. Semmi mást nem kívántam csak lefeküdni és aludni egy kicsit.
Ahogy feljebb értünk a szél egyre jobban megerősödött, fent pedig már viharos volt. Itt biztosan nem tudok majd pihenni. Elővettem egy magnézium shot-ot és megittam. Tíz perc múlva eltűnt az álmosság. Már csak fáztam a szélben. :-) Futottam hát lefelé, hogy mihamarabb beérjek újra a fák közé. Lejjebb határozottan jobb idő volt. Buzet előtt hosszan lejtett az út. Először a szokásosnak mondható bokatörő, köves jellegű ösvény volt. Többször megcsúsztam, de a túrabot segítségével megfogtam.
Később aszfaltra váltott az út. Itt egy majd 3 km-es szakaszt sikerült egyben megfutnom. Egész jól éreztem magam. A csarnokban bolognai szószos tésztát adtak. Semmi köze nem volt a bolognaihoz, de megettem. Legalább meleg volt.
Innen jött a leghosszabb 19,1 km-es szakasz két heggyel. Itt valahogy elveszítettem a fonalat. Nem találtam a tempót. Itt volt egy kisebb holtpontom. Többen megelőztek. A kelleténél többet gyalogoltam. Kellemetlen, nem túl szép részen haladtam. A nap közben kisütött és elég meleg lett. Vetkőzni kezdtem. Valahol 65 km környékén volt egy újabb meglepetés. Patakátkelés egy 4 méter széles patakon. Híd sehol. Hárman értünk oda a patak partjára. "Where is the bridge? (Hol van a híd?) Kérdeztem tőlük. Egy mosoly volt a válasz. Egyikőjük elkezdte levenni a cipőjét, a másik pedig simán átgázolt. Fogtam a túrabotom és én is átsétáltam cipőben a térdig érő hideg vízben. Közben a sodrás és a kövek miatt azért oda kellett figyelni.
A túlparton kb. 10 percig tartott mire a félig megfagyott lábaim átmelegedtek. Itt hívtam Zolit telefonon, aki már a buszon ült. 12:00-kor fog elrajtolni. Bíztam benne, hogy sikeresen teljesíteni fogja a távot mert a felkészülésnél nagyon odatette magát! Egy kellemetlen emelkedő jött. Vagy már csak azért volt az mert már több mint 70 km volt a csülkeimben. Oprtalj-ba egy hosszú enyhén emelkedő aszfalt úton értem be. A város határában berendezett sátornál leragasztottam a kezdődő vízhólyagokat és zoknit cseréltem. Kóláztam és ettem mielőtt elindultam.
Innen könnyebb szakaszok jöttek aminek örültem. Elég volt már a hegyekből! A következő 11,3 km-es szakasz még tartogatott 340 méter szintet, de ez az előzőekhez képest nem volt sok. Átléptem a 80 km-t. Innen belátható távolságra került a cél. Bár azért elég elkeserítő volt, hogy még legalább 5 órát kellett futnom, gyalogolnom. Itt már éreztem, hogy meg fogom csinálni, mivel már nagyobb hegyek nem álltak a cél és én közöttem. Groznjan előtt volt egy keskeny, murvás viadukt majd utána két kis alagút.
A mediterrán hangulatú kis településen egy srác sprintelt az ellenőrző pont felé kutyájával. Azon gondolkoztam, hogy szegény kutyust végigcincálta a 110 km-en, vagy valahol menet közben csatlakozott hozzá? Ha jól láttam Jack Russel Terrier lehetett. 89,3 km-nél jártam. A települések (hasonlóan Toscanahoz) itt is dombtetőkre épültek. Nagyon tetszett ez a stílusú építkezés.
Innen már "csak" egy félmaraton! 90 km-el a lábamban elég szarul hangzott. Viszont gyakorlatilag nem lesz szint. Kellemetlen szél volt kifelé a faluból, ezért felvettem az esőkabátom. Kocogtam amikor egy birkanyájra lettem figyelmes. Pont az út közepén mentek. Egy pásztor a felesége és egy kutya terelgette őket. Jobbra kanyarodtak egy alagútba, de nekem is arra kellett mennem.
Meg kellett várnom amíg átérnek. Mikor átértek ráköszöntem a pásztorra. Mivel úgy sejtettem, hogy nem beszél angolul - de meg szerettem volna tudni, hogy harap-e a kutyája - ezért rámutattam a kutyára és ennyit mondtam: "Ham-ham". Reméltem, hogy nem néz kutyaevőnek. Szerencsére egyből levágta mire gondolok és rázta a fejét és valami olyasmit mondott hogy: "nyemá". Kikerültem a jószágokat. Aztán a felesége akart velem csevegni. Egy büdös szót sem értettem belőle, csak zavart képet vágva mosolyogtam. Viszonylag sokat futva értem Buje-be az utolsó pontra.
Rajtam kívül egy srác volt ott, a pontőrok és az 5 fős egészségügyi különítményt. Ettem pár falatot, kólát ittam és megtöltöttem a kulacsom. 12,8 km volt a célig.
Emelkedő, majd lejtő következett a városban. Futni kezdtem, szerettem volna már célba érni. Jött egy kisebb dombocska amin felsétáltam és eldöntöttem, hogy futni fogok. :-) Végül is ez egy futóverseny vagy mi. Elindultam egy tarthatónak ítélt tempóban. 10 km lehetett hátra. Látótávolságra több futót is láttam, de mindegyik lassabb volt nálam. Egy Nike aszfalt cipőben indultam a versenyen, ami az első 40 km-en nem volt jó választás. Az utolsó szakaszon viszont kívánni sem lehetett jobbat. A könnyű cipőben suhantam. Sorban előztem a futókat, ez erőt adott a hátra lévő kilométerekre. 5 km-től minden km-ben táblával jelezték a hátralévő távolságot. Valahol itt lettem figyelmes arra, hogy akár még 19 órán belül is beérhetek. Nem igazán hittem benne, hogy bírom a végéig a gyilkos tempót. 3 km környékén aztán végleg elgurult a gyógyszer. 19-re lapot kértem! Futottam én már máskor is fáradtan, most mi a különbség?! Semmi! Csapassuk! 5:35-ös majd 5:18-as kilométer. Már láttam a várost. Jött az 1 km-es tábla. Futottam még egy kilométert, de a cél még legalább 200 méterre volt! Váááá! Picsábaaaa. Sprintelve értem célba! 18 óra 59 perc! Jihháááá! 1 órával jobb a tervezettnél! (350 indulóból a 140. helyen végeztem.)
A távhoz képest egész jól voltam. Leültem és szuszogtam. Hű de jó érzés volt végre bent lenni. Kellemesen sütött a nap én pedig boldog és elégedett voltam! A fotóst megkértem, hogy csináljon rólam egy képet a célvonalnál. Rövid nyújtás után elindultam a szállás felé. Szép lassan, közben szurkolva a beérkezőknek. A vízhólyagomat éreztem, de nem volt különösebben fájdalmas. A fárasztó felkészülés, meghozta a gyümölcsét. Azt szoktam mondani, hogy inkább az edzésen dögölj meg mint a versenyen. Ez most bejött. A szállásra érve, lehuhanyoztam majd megittam a nevezésnél kapott sörömet. Édes pillanatok! Majd ledőtem az ágyra és elaludtam.
Sötét volt mire felébredtem. Telefonon megnéztem merre jár a Zoli. Miközben nyomkodtam, jött egy SMS: "Mindjárt az utolsó ponton vok! :-)". Jó időt fog menni, számolgattam fejben. Szép lassan összekészülődtem és elindultam a cél felé, hogy szurkoljak Zoli beérkezésénél! A célba érve elég hideg volt és a csarnok nem volt nyitva, legalábbis a pálya része. Kint meg nem volt túl meleg. Bent melegedtem egy kicsit a zuhanyzóknál. 22:00 felé elindultam Zoli elé. A céltól kb. 200 méterre egy kanyarnál áltam meg és szurkoltam a beérkezőknek: "Brávó, go-go-go!, 200 hundred meter the finish line!" :-) Egyszer csak feltűnt Zoli! Mivel szembe világított a fejlámpával ezért nem voltam biztos benne, hogy ő az. Rákiabáltam, hogy Csiszár Zoli te vagy az? Jött a válasz: "Azt hiszem!". Együtt futottunk be a célba, illetve a végén a ritmus váltást már nem bírtam lekövetni. Zoli 10 óra 32 perces idővel teljesítette élete eddigi leghosszabb távját (67 km)! Ezúton is gratulálok neki!
Szinte semmi fáradtság nem mutatkozott rajta. Nem sántított és nem is fázott a hűvös éjszakában. A szállásunk irányában lévő étteremhez sétáltunk ahol ettünk egy tésztát és ittunk egy megérdemelt sört.
Persze, hogy a verseny és a friss élmények volt a téma. Az étteremből elindulva Zolinak totál beállt a lába. Szegény alig bírt menni, ráadásul nagyon vacogott! Még jó, hogy csak pár száz métert kellett megtenni a szállásig.
Jó mulatság, férfimunka volt! Kevés szenvedés, téli-nyári időjárás, sok élmény jellemezte ezt a százast, illetve száztízest! Egy ideig most nem futok! :-) Ja igen a kádból már kiszálltam és billentyűzettel folytattam a beszámoló írását. Úgy azért jobban haladtam. (Az Új-zélandi fickó sajnos nem ért célba.)
u.i.: menjetek futni!
