7 éve járunk Lucával túrázni, minden év szeptemberében.

2020. Bakony, Csesznek és környéke (2 napos)

2021. Visegrádi-hegység, Prédikálószék, Dobogókő (2 napos)

2022. Bakony, Kőris-hegy (3 napos)

2023. Börzsöny, Csóványos (3 napos)

2024. Szlovákia, Alacsony és Magas-Tátra (3 napos)

2025. Ausztria, Rax, Hochschwab (3 napos)

2026. Szlovénia, Karavankák Stol (3 napos)

Idén délnek indultunk a Karavankákhoz. Bevallom őszintén, hogy nekem ez az elnevezés teljesen új volt. Azt hittem elég jól képben vagyok a környező hegyekkel, hegységekkel kapcsolatban, de ezt az elnevezést korábban még nem hallottam. Karavankák egy hegyvonulat az Alpokban, Ausztria és Szlovénia határán. Hossza 120 km, amivel a Wikipédia szerint a leghosszabb hegylánc Európában (szerintem ez nem igaz). Mi a könnyebbik Szlovén oldal felől terveztük megmászni a legmagasabb pontját, ami a Stol 2236 méter magas hegycsúcsa.

Az első nap délelőttjét utazással töltöttük, Oroszlányból 5 és fél órányi autóútra van a Bohinji-tó. Így  nem is rohantunk neki a hegynek, mert nem lett volna rá elég időnk. A Bohinji-tó, Szlovénia legnagyobb tava, 13-14 km-es túra körbesétálni. Legnagyobb mélysége 45 méter.

Szép, fehér kavicsos partja van a tónak, a vize pedig zöldeskék. Szerintem simán lehetne belőle inni, olyan tisztának tűnik. A tó partjától kb. 1 km-re parkoltunk és az óramutató járásával ellenkező irányban sétáltuk körbe. A ragyogó napsütéses időben voltak bőven a tó partján, de egyáltalán nem volt zavaró tömeg. Többen fürdőruhában napoztak a parton. Az egész tavat nem lehet körbetekerni, csak egy kisebb partszakasz engedélyezett a bringásoknak. A tó túlsó felén folyik bele a Száva folyó egyik ága. A torkolatnál megálltunk és ettünk egy szendvicset. Később pedig ittunk egy üdítőt a kempingben, ami  közvetlenül a tó partján épült. Furcsa volt, hogy szeptember 25-én szinte teltház volt. Mi lehet itt nyáron? A kemping után egy aszfaltos kerékpárúton sétáltunk vissza az autóig.

A Zlatorog kecske szobornál csináltattunk egy fényképet magunkról és a szálláshoz autóztunk, amit Žirovnica településen foglaltam. Itt egy kicsit mellényúltam a foglalásnál, mert nagyon kicsit volt a szoba, alig fértünk el benne ketten. Zuhanyzás után a közeli Ajdna bárban szerettünk volna enni egy hamburget. A neten egész jól nézett ki,de kiderült, hogy semmilyen kaját nem árulnak. A pultos lány egy pizzériát ajánlott 2 faluval odébb. A pizzériában senki nem volt rajtunk kívül, ami nem egy jó előjel. A pizza ennek ellenére teljesen rendben volt. Viszonylag korán feküdtünk le aludni, mert másnap kemény túra várt ránk.

 06:00-kor keltünk és sietve készülődtünk. Mivel szombat volt, időben fel akartam érni a Valvasorjev menedékháznál lévő parkolóhoz, hogy legyen helyünk. A hegyi útra való behajtáskor 10 EURO-t kellett fizetni egy automata sorompónál. Nagyrészt keskeny, murvás úton haladtunk fölfelé, mikor szembe jött egy kamion! Szerencsére kb. 20 métert kellett csak visszatolatnom és félre tudtam állni. Teheneket hozzott le a hegyről. 07:30-ra a házhoz érve még bőven volt parkoló. Megettük az estéről maradt maradék pizzát és elindultunk megmászni a Stol hegyet. 5 fok volt, fáztunk egy kicsit, de hamar átmelegetünk az emelkedőn. Fölfelé egy meredekebb utat választottunk. Viszonylag sok túrázóval találkoztunk, több kutya is volt velük. Fenyőerdőben haladtunk felfelé a meredek, sziklás ösvényen. Egy tisztásnál szép kilátás volt, megálltunk pihenni és enni. Szemben a Bledi-tavat és a Júlia-Alpok hegyláncait bámultuk. Itt magasodik a 2864 méter magas Triglav, ami Szlovénia legmagasabb hegycsúcsa. A rövid pihenő után folytattuk az utat és hamarosan a törpefenyős övezet következett. Aki esetleg még nem járt ilyen helyen, lentről indulva így jönnek sorban a növényzeti övezetek: lombhullató erdők, fenyőerdő, törpefenyő, havasi legelő, szikla, (hó és jég). 2236 méteres hegy még bőven az örök hó határ alatt található, itt a havasi-legelők szintje van még. A túrák során mindig azt várom, hogy mikor érnek véget a törpefenyők és jöjjön végre a havasi-legelők és sziklás rész. Innen sokkal szebb a kilátás. 2000 métert elérve leültünk és ebédeltünk egy jót. Sertésmájkrém, kolbásszal. :-)

Közben pedig a szemközti hegyeket csodáltuk. Órákig képes lettem volna nézni a tájat. Innen viszonylag lassan haladtunk. Luca panaszkodott, hogy hiába szívja tele a tüdejét levegővel, nem telik meg. 2000 méter felett már kb. 20%-al ritkább a levegő, mint a tengerszinten. Ez már érezhető, főleg akkor, ha felfelé kell menni. A csúcshoz közeledve vettük észre, hogy balra is van egy kicsivel magasabb csúcs. Itt már gyanús volt, hogy ami eddig a csúcsnak hittünk, az nem a Stol. Hát persze, hogy nem az volt. A csúcs előtt előbukkant a menedékház de most nem álltunk meg. Még egy kb. 15 perces mászás várt ránk és elértük a 2236 méteres Stol csúcsot a Karavankák tetejét!

Kb. 4,5 óra alatt értünk fel. Jól esett végre leülni és pihenni. A csúcsról fantasztikus kilátás volt ,minden irányba a tiszta, napsütéses időben. Elég sok képet készítettünk. A hegy északi (Osztrák) oldala sokkal durvább (sziklás és meredek) volt ,mint a déli, amin feljöttünk. Innen is mászható, van egy kiépített Klettersteig. A csúcsélmény után lementünk a hüttébe pihenni és feltöltődni.

Luca evett egy almásrétest, ice teával és pedig ittam egy sört. Kb. fél órás pihenő után indultunk el a parkoló felé, egy hosszabb, de kevésbé meredek úton. Lefelé több zsebkutyával is találkoztunk. Kisméretű szobakutyák rohangáltak lefelé a köves terepen. Nem akartuk elhinni, hogy ezek  az apró jószágok megmászták ezt a hegyet!

Lucának fájdogált a térde, ezért odaadtam neki a túrabotom. Lassan haladtunk, többször megálltunk pihenni. A lefele út sima volt, 16:45-re értünk az autóhoz. Az órám szerint 13 km-es volt a teljes kör és 1286 méter a szintemelkedés (a valós szint 1100 méter lehetett). Vacsorára kerestem egy új éttermet, a tegnapi pizzéria helyett. A szállástól 600 méterre megtaláltam a Lounge Bar MANU-t. Ez egy elég modern berendezésű étterem és bár volt, ahol voltak rajtunk kívül mások is! :-) Egy-egy remek hamburgert ettünk vacsorára.

 Vasárnap reggel a közeli Bledi-tóhoz autóztunk. Korábban már jártunk itt, áthajóztunk a szigetre ,de a várat már nem volt kedvünk megnézni. Most a várral kezdtünk. A tegnapi túra után nem esett jól felmászni. Egymást próbáltuk túllicitálni, hogy kinek hol és milyen erős az izomláza. Fent ittunk egy üdítót és a kilátásban gyönyörködtünk.

Nekem a Bledi-tó jobban tetszett, mint a Bohinji, még akkor is ,ha sokkal több turista volt a tó partján. A vár és a sziget nagyon feldobja a látképet, ráadásul a háttérben szinte végig látni lehetett a Stol csúcsát. Hatalmasnak tűnt a hegy innen lentről, büszkén néztem a csúcsot, amit az előző nap megmásztunk! Körbesétáltuk a tavat (9 km lett a vége). 13:00 felé indultunk haza a három napos túránkról.

Fáradtan, de mégis feltöltődve érkeztünk haza. Nem mondom, hogy jól esett hétfőn felkelni és munkába menni, de az élmények miatt mégis megérte. Akár már holnap indulnék vissza! Nem titkolt szándékom, hogy Luca és Hunor is megtapasztalja, milyen jó dolog túrázni, hegyeket mászni és remélem ha felnőttek leszne,k akkor sem hagyják abba. 

Egy pár gondolat a túrázásról itt a végére. Több mint 30 éve járom az erdőt, a hegyeket futva, gyalog, kerékpárral. Teljesítmény túrákban, magashegyi túrákban, többnapos hátizsákos túrákban is van tapasztalatom. Nem egy könnyű sportág, kell hozzá erőnlét, kitartás és jó ha az ember el tudja viselni a nehezebb körülményeket, időjárást. Ez nem az a sport, hogy kit tud több időt eltölteni a jó levegőn, sok esetben keményebb tud lenni, mint egy maraton lefutása. Tudom, mert azt is futottam párat. Mégis az embereknek, sportolók egy részének sőt a tesi tanároknak sem jelent semmilyen sport értéket a túrázás. Egy ilyen túra után, mintha azt mondanánk, hogy sétáltunk az erdőben egy órát. A nem sportolóknál még ez nem is gond, hiszen fogalmuk sincs milyen is lehet ez. De hogy a testnevelő tanárok sem tudják értékelni, az mindig megdöbbent. Ami nem csapatsport vagy atlétika, az nem létezik. Jó lenne ha ebben történne változás és végre jobban elismernék a mozgásnak ezt a formáját is. Bár az is igaz, hogy nem az elismerés miatt csináljuk! :-) Mindig is szerettem szembe menni a nagy átlaggal és olyan dolgokat megtenni, amit csak kevesek. Ettől egy kicsit többnek, másnak érzem magam. Azt szoktam mondani, hogy a kor előre haladtával előbb-utóbb mindenkinek fáj valamije: a lába, a dereka stb. Én legalább tudom, hogy mitől! :-)

A jól sikerült tavalyi Szentgotthárd-Oroszlány túra után tudtam, hogy idén is lesz folytatás. Tavaly 3 napos volt a túra, idén megtoldottam még egy nappal és most kempingezés is a célok között szerepelt. Hetekig keresgéltem a megfelelő felszerelést: sátor, hálózsák, derékalj, gázfőző stb. A korábban használt eszközökhöz képest is sokkal fontosabbnak tartottam az alacsony súlyt. Szerettem a felkészülés ezen részét. Végül összeállt a felszerelés és már csak a megfelelő időpontot kellett megkeresnem a naptárban. Több útvonalon gondolkoztam és végül az Eurovelo 6 kerékpáros túraútvonalra, pontosabban, annak egy szakaszára esett a választás. Ez egy klasszikus kerékpáros útvonal a Duna mentén, a Fekete erdőtől a Fekete tengerig, amiből egy 461 km-es szeletet tűztem ki célul, ez napi átlagosan 115 km-es távot jelentett, kevés szinttel. Korábban nem tekertem még ennyit, pláne nem 15 kg-os felszereléssel. Szép kihívásnak ígérkezett a túra.

2026.09.03 csütörtök reggel Railjet vonattal száguldottam az ausztriai Linz felé.

A vonat egy szakaszon 230 km/h sebességgel haladt, ami nagy meglepetés volt a magyar állapotokhoz képest. 10:43-kor szálltam le Linzben és elindult a kaland. A városból kifelé tökéletesen jelzett, lámpákkal biztosított kerékpárúton haladtam, majd egy rövidebb ipari környezet után átkeltem a Dunán, rákanyarodtam az Eurovelo 6-ra és Bécs felé vettem az irányt. Közvetlenül a Duna partján haladt az útvonal a szép napsütéses, kora őszi időben. Jól fogytak a kilométerek, könnyedén ment a tekerés.

Elég sokan tekertek rajtam kívül is, népszerű ez az útvonal. Egy kissé eltávolodtam és a Dunától északra folytatódott a túra. Kellemes osztrák falvak között tekertem, legtöbbször kerékpárúton, néha alacsony fogalmú mellékutakon. Az első komolyabb pihenőt Greinben tartottam, ahol ettem egy hot-dogot, ami bajor kolbásszal készült.

A késői ebéd után folytattam az utat, mert még 50 km volt hátra a célig. Melk előtt nem sokkal volt egy érdekes rész a túrán (később még többször megismétlődött) egy duzzasztógáton keltem át a Dunán. Furcsa volt, mert autóval nem lehet átkelni, mindössze egy keskeny 1 méter széles átjáró volt a kerítésen és csak kerékpárral szabadott behajtani a területre. A 103 km-es szakasz végén 18:00 előtt érkeztem meg Melkbe, ahol közvetlenül az útvonal mellett volt egy kis méretű, kultúrált kemping. A recepció már zárva volt, de egy online felületen be lehetett csekkolni és elég volt másnap reggel fizetni. Rajtam kívül is volt 8 kerékpáros túrázó, aki hozzám hasonlóan kempingezve vágott neki az útvonalnak vagy annak egy részének. Sátorállítás után, lezuhanyoztam majd a recepciónál lévő automata, személyzet nélküli boltban vettem egy jól megérdemelt sört magamnak. Vacsorára kipróbáltam az új gázfőzőmet, szalonnát pirítottam, tésztát főztem. Szalonnás, zöld pestos tészta volt a vacsora, ami finomra sikerült! 22:00 körül aludtam el, a kellemesen hűvös őszi éjszakában.

Reggel 07:00 után keltem, kávéfőzés, pakolás és egyéb reggeli szüttyögés után Melk belvárosa felé vettem az irányt. A reggeli apfelstrudel (almás rétes) volt egy helyi kis kávézóban.

A mai hosszú 126 km-es szakasz végén Bécsig terveztem eljutni. Spitznél volt egy meglepetés, komppal kellett átkelnem a Dunán. Pont akkor érkezett meg a komp, amikor odaértem. Az alacsony vízállás miatt csak bringásokat szállított, autót nem. A kompjegy 4,8 Euro volt és csak kp-vel lehetett fizetni. Egyébként ez érdekes, sok helyen nem fogadják el a kártyát, csak a készpénzt. Nálunk sokkal több helyen lehet kártyával fizetni, mint Ausztriában.

Maga a komp egy érdekes szerkezet volt. A Duna két partja között kb. 20 méter magasan ki volt feszítve egy drótkötél, amihez rögzítve volt a komp. A kompban nem volt motor, a sodrás és kormánylapátok segítségével tudtak a két part között navigálni. Azonnal nem tudtunk elindulni, meg kellett várni amíg elhaladt két szállodahajó a sodrással ellentétes irányban. kb. 8-10 perc alatt jutottunk át a túlparta. A túloldalon volt egy SPAR, ahol vettem egy pizzát ebédre és két Powerade-t a hátra lévő útra. Már bőven 11 múlt, mikor útra keltem és még közel 100 km várt rám. Elég sok helyen megálltam, nem haladtam túl jól, ezért most belehúztam. Az útvonal keresztül vezetett Dürnstein településen. Dürnstein várában raboskodott Oroszlánszívű Richárd angol király 1192-93-ban. A szűk, macskaköves utcák üzletekkel, éttermekkel, fagyizókkal és turistákkal volt tele. Tekerni nem lehetett ,csak tolni és nézelődni, ami egyáltalán nem zavart. A következő szakaszon számolgatni kezdtem az eBikeok és a sima kerékpárok arányát, mert észrevettemt, hogy feltűnően sokan használnak elektromos rásegítéses kerékpárt. kb. 1 órán át néztem és számoltam a szembe jövőket. A végeredmény: 3:1 arányban győztek az eBikeok. Tulln városába érve egy rövid szakaszon le volt zárva a Duna melletti kerékpárút, mert egy színpadot építettek a parton. Itt volt egy kis kitérő, de hamar vissza tértem a parta és hátszélben száguldottam Bécs felé a töltésen. Volt egy szakasz, ahol a felduzzasztott Duna vízszintje magasabban volt, mint a gát másik oldalán lévő házak teteje. Nem tűnt biztonságos megoldásnak. Bécsnél az útvonal a Duna-szigeten keresztül vezetett. Ez egy 21 km hosszú mesterséges sziget, ami Bécs legfontosabb szabadidős és pihenőövezete, ahol sokan sportolnak, sétálnak vagy strandolnak. Az út keresztül vezetett egy FKK övezeten ami sokat nem mondott, amíg meg nem láttam egy tök meztelen férfit, aki szembe sétált a kerékpárút szélén. A ragyogó napsütésben nem volt egyedül, az Eurovelo 6 keresztülvezetett egy nudista strandon! Hát mit mondjak, meglepődtem! :-) Péntek este 18:00 körül értem Bécs belvárosába.

Rengeteg fiatal volt a Dunaparton. Úsztak, kajakoztak, beszélgettek, fagyiztak a parton. Nagyon jó volt a hangulat. Szemben, pedig a belváros hatalmas épületei uralták a látképet. Egy külön a kerékpárosok részére épített hídon keresztül jutottam át a Duna túloldalára, ahol a kempingem volt (Neue Donau Camping). A kemping tele volt lakóautókkal, a sátrasok részére fenntartott részen mindössze 4 sátor volt az enyémen kívül.

Ez egy jóval nagyobb kemping volt, mint az előző este, de ez is teljesen megfelelt az igényeimnek. Talán az egyetlen hibája, hogy az autópálya közelsége miatt elég zajos volt. 126 km után már elég fáradt voltam ahhoz, hogy ez ne érdekeljen. Főztem magamnak egy zacskós tésztát és aludni tértem.

Reggel szeles, borús időre keltem. Lógott az eső lába, de hideg azért nem volt. Kávé, WC, pakolás. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok gyorsan elkészülni. Reggel igénylem a lassabb tempót, szeretek szüttyögni. 08:45 volt, mire elindultam Pozsony irányába. Erős tempóban indultam el a kellemes hűvös időben. Az út első része a schwechati kőolajfinomító mellett vezetett. Ez Ausztria egyetlen kőolajfinomítója, amit az OMV üzemeltet. Innen jött egy unalmasnak mondható, de jól tekerhető szakasz. Végtelennek tűnő nyílegyenes út vezetett a gáton kb. 20 km-en keresztül. Egy-két helyen az aszfalt utat murva vátotta, majd ismét aszfalt. Jóval kevesebben voltak, mint a korábbi szakaszokon. Az Osztrák-Szlovák határt majdnem nem vettem észre, annyira semmitmondó volt az átkelés. Pozsony belvárosában vezetett az utam, közepes minőségű betonozott kerékpárúton. Az UFO hídnál megálltam és készítettem pár fotót majd folytattam az utat Magyarország felé.

Egy útszéli büfében csapolt Kofolát ittam. Nem tudom megmondani, hogy szeretem-e. Az biztos, hogy nem olyan mint a Cola, de nem is akar az lenni. A Szlovák-Magyar határt, csak egy kis piros-fehér-zöld tábla jelezte, amelyen ez állt: ÁLLAMHATÁR.

3 nap és több, mint 300 km után Magyar földön tekertem! Rajkánál keltem át a határon és Lipót felé haladtam. Ezen a napon már nagyon nyomta az ülés a hátsó felem, többször megálltam pihenni. Vajon létezik olyan kerékpár ülés, ami kényelmes napi 8 óra használat után is? :-) Mosonmagyaróvártól már nem sok volt hátra, de elég lassan haladtam. 17:00 előtt érkeztem meg a Lipóti Termál Campingbe. Gyors sátorállítás után siettem a fürdőbe, hogy a termálvíz segítségével újra erőre kapjak! Kb. 1,5 órán tudtam még a fürdőben tölteni. Ettem, ittam, fürödtem, szaunáztam, jakuzziztam. Kellemes volt a langyos vízben áztatni fáradt végtagjaim. Az estét zenehallgatással töltöttem, majd egy nagyot aludtam. Itthon még egy kicsit tartottam a sátorban alvástól, de kiderült hogy alaptalanul. A derékalj és felfújható párna is kényelmes volt és mivel fáradt voltam, igazán jókat tudtam aludni és ki tudtam magam pihenni az éjszakák során.

Vasárnap reggel megfőztem a túrán az utolsó kávémat. Innen már "csak" 120 km várt rám hazáig. Nosza, rajta. Leadtam a belépőt a recepción és a recepciós hölgy javaslatára Lipót falu felé vettem az irányt. Egy igen jó kis bolt volt a templom mögött, friss Lipóti péksüteményekkel. Kakaóscsiga, tönkölykocka, jegeskávé volt a reggelim. Szép, napsütéses, kora őszi idő volt az utolsó napon, motiváltan indultam az utolsó szakaszra. Hiába tekertem már a negyedik napja, erős tempóban értem Győrbe. Mivel az út egy Meki mellett vezetett el, nem lehetett kihagyni.

Ettem hát egy menüt. Győr után jött Gönyű település. A faluról a Republik slágere jutott eszembe: "Neked Gönyű lehet, de azért nekem se rossz!". :-) Gönyű és Komárom között egy 3 méter széles tökéletes minőségű kerékpárút épült 2022-ben ami most éppen jól jött nekem. Alig volt rajta valaki rajtam kívül. Suhantam hazafelé. Komáromtól már hazai pályán tekertem, korábban már többször mentem innen haza, ismertem az útvonalat. Neszmély előtt jobbra fordultam és az Által-ér kerékpárutat követve jutottam Oroszlányba. 17:00 körül érkeztem a házunkhoz. Nagyon jó érzés volt hazaérni, büszke voltam magamra! 4 nap alatt 461 km-t tettem meg Linz és Oroszlány között. Jó dolog kerékpárral túrázni. Viszonylag gyorsan lehet haladni, mégis sok mindent látni útközben. A teljes kemping felszerelés szállítása, pedig még érdekesebbé és nagyobb kihívássá tette számomra a túrát. Szeretek kempingezni! És hogy miért egyedül? Egyedül kalandos! Egyedül vagyok igazán szabad, mert nem kell senkihez alkalmazkodnom. Jól megvagyok magammal, kevés a vita! Így izgalmasabb és nagyobb kihívás. Hogy jövőre lesz-e folytatás? Szinte biztosan! :-)

Egy achilles sérülés miatt kevesebbet mozogtam az elmúlt két évben. Inkább a biciklizés volt fókuszban. Vettem egy cross trekking bringát és sokat tekertem aszfalton. A hideg idő eljöttével újra a túrázás került középpontba. A lábam alig érzem, ezért gondoltam egy nagyot és pénteken 17:45-kor beneveztem a másnapi Téli Mátra XL túrára. Régóta bakancslistán volt már a túra de mindig visszatartott a majdnem 200 km-es távolság (ami a lakhelyem és a túra rajtja között van). 

Szombaton 03:10-kor keltem magamtól. Az óra 03:20-kor csörgött volna de nem vártam meg. Készülődés és irány a Mátra. Az M1-es felújítása miatt lassan lassabban haladtam és még egy sószóró autó is bejött elém ami alig 60-al ment. +1 fok és havaseső nehezítette az utamat de az út szerencsére nem volt lefagyva. 06:25-re értem Mátrafüredre, még éppen időben az iskola közelében tudtam parkolni. A rajtban nagy tömeg fogadott, de kb. 5-10 perc alatt megvolt a nevezés. Készülődés után 07:00-kor elrajtoltunk.

A faluban futva előzgettem a gyaloglókat. Az erdőbe érve saras rész következett de azért lehetett haladni. Az első ellenőrző pont Lajosházán volt itt már hó váltotta fel a sarat. Mandarin és műzli volt az ellátás. Gyenge havazásban kezdtük meg a mászást Galyatetőre.

A szintmetszet alapján az első 18 km szinte végig emelkedő. Sokszor mondjuk, hogy nekünk már nincsenek komoly hegyeink mert a Kékes is csak 1014 méter magas. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy oda az Alföldről kell felmászni így azért pár kisebb heggyel megtűzdelve simán össze tudj jönni közel 1000 méter szint mire felérünk. Sokszor voltunk már az Alpokban a Raxon (2007 m) a Preiner Gscheid hágóból indulva. Kb. hasonló kihívás oda felmenni mint Galyatetőt megmászni. Furcsa mert ott az autó parkoló magasabban fekszik mint Galyatető. Mátraszentimrén volt a következő ellenőrző állomás. Ez az ország legmagasabban fekvő települése (750–835 m). A ponton ittam két bögre vizet és elvettem egy zsíroskenyeret. Útközben, sétálva ettem meg. Meg is bántam hogy csak egyet vettem mert nagyon jól esett. Végre egy kis sós íz a sok édes csoki, műzli, nápolyi után. Galyatetőn csak egy bélyegző volt kirakva, így magunknak intéztük a dokumentálást.

Hosszú, havas lejtőn futottunk lefelé. Meglepően sokan indultak futva, illetve félig-meddig futva ahogy én is terveztem a teljesítést. Ezt talán gyors túrázásként lehet leírni. Köztes állapot a gyaloglás és a futás között. Tempós gyaloglás az emelkedőkön és közepes tempójú futás a lejtőkön. A hó miatt túrabotot és hómacskát is vittem magammal. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a túrabot előnyt vagy inkább hátrányt jelent egy ilyen túrán. Meredek emelkedőkön egyértelműen segíti a haladást, de futás közben nem használom hanem a felénél fogva cipelem és inkább hátrányt jelent. Mivel ezen a túrán 1600 méter szintemelkedés volt hivatalosan ezért talán jó volt hogy vittem.

A Vörösmarty turistaháznál nagy tömeg fogadott mert ez közös ellenőrző pontja volt az XL, L, M és S távoknak. Banánt ettem és vizet ittam. A Pisztrángos tó felé sokan indultak, sok helyen előzni sem lehetett ezért többet gyalogoltam mint szerettem volna. De hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esett jól hiszen itt már 30 km felett jártam. Egy szakaszon elkezdtem csúszkálni ezért előkerült a hátizsákból a hómacska. Ez egy ügyes kis szerkezett ami a cipőre erősíthető acél karmokkal segíti a csúszós terepen való haladást. Pisztrángos-tónál ettem egy szelet zsíroskenyeret és megittam a maradék Poweradem.

Eljött a Kékes emelkedője (ahol elválik a fal a tapétától).  Kemény volt az emelkedő és már erősen éreztem a fáradtságot. Megállás nélkül mentem fel, de már nem esett jól. Régen nem mentem ennyi szintet egyszerre. 12:52-kor értem fel a síházba. Keksz és víz volt a menü. Innen már csak lefelé vezet az út. Fent hatalmas köd volt és sokan szánkóztak. A csúcskőnél egy idős házaspárt kértem meg, hogy fotózott le majd én is lefotóztam őket a telefonjukkal.

Innen kb. 200 méter múlva vettem észre, hogy a túrabotom a síháznál maradt. Remek, gyorsan visszamentem érte. Itt már elengedtem a korábban tervezett 7 órás időt, csak itt buktam közel 10 percet. Kocogtam lefelé ahol csak lehetett. Mivel ez egy igen népszerű túra, ezért sokan haladtak lefelé és több olyan hely volt ahol nem lehetett előzni. Beálltam hát a túrázók mögé és gyalogoltam. Akadt egy-két meredekebb rész ami helyenként le volt fagyva. Ezeknél kezdetben óvatoskodtam. Kellett egy kis idő mire megbíztam a lábamon lévő hómacskában. Az agyam ellenkezett, hogy futni próbáljak a jeges lejtőn hiszen ebből csúnya esés lehet. De a valóság az volt, hogy a szögek belemartak a jégbe és nagyon jól tartották a lábam. Mintha aszfalton futottam volna. Eljött végre az utolsó ellenőrző pont is. Gyors pecsételés után megittam a maradék vizem és folytattam az utam. Innen már hó nem nagyon volt, átváltottunk a sárra.

Még sárban is egész jól fogott a macsek. A falu előtt pár száz méterrel vettem csak le. A faluba érve jó tempóban szinte végig futva tettem meg az utolsó két kilométert és 7 óra 19 perces idővel értem célba. Az 574 férfi indulóból a 174. helyen végeztem.

Tetszett a túra, jó volt a szervezés. A tömeg zavaró volt, de ezt előre lehetett sejteni. Másnap masszív izomlázra ébredtem de egyáltalán nem bántam. Mindig is szerettem a túra utáni másnapokat amikor az ember fáradt, kicsit bányadt, itt-ott húzódik, fájdogál. A rossz érzések mellé ajándék is jár: büszkeség, elégedettség, nyugalom és sok-sok élmény, emlék.

Lassan 30 éve járom az erdőt gyalog, futva, bicóval. Általános iskolában vettem egy Vértes térképet és osztálytársaimmal elindultunk az erdőbe. Középiskolában a Magas-Tátrába jártunk nyaranta egy hetet túrázni, 4 éven át. Azt hiszem itt fertőzőtt meg a természet örökre. Mikor megszületett Luca, majd Hunor, rögtön eszembe jutott, hogy egyszer majd együtt túrázhatunk a hegyekben. 

Lucával már harmadik éve megyünk kettesben túrázni. Az első két évben két napra mentünk, most pedig Luca kérésére háromra. Idén a Bakonyba vezetett az utunk. Zircen hagytuk az autót és vonattal indultunk Bakonyszentlászlóra. Ez azonban nem volt ennyire egyszerű. Kicsit későn indultunk el otthonról és a péntek reggeli forgalom is nagy volt, ezért a vonat indulás előtt 7 perccel érkeztünk meg a zirci Tesco parkolóba. Futottunk a vasútállomásig. A kalauz a vonat mellett állt. Gyorsan megkérdeztem, hogy vehetünk-e nála jegyet. Azt mondta, hogy nem, bent az állomáson kell venni az automatából. Miközben böködtem a kijelzőt, bemondta a hangosbemondó a vonat indulását. Lucának mondtam: "Menj és állítsd meg a vonatot!". Luca kirohant a kalauzhoz én pedig befejeztem a jegyvásárlást. Hajszálon múlt, de elértük. Luca puszta kézzel megállított egy vonatot! A kaland elkezdődött! :-)

A vonat az ország legszebb vasúti szakasza, végig a Cuha patak völgyében halad. Az utazást mini alagút és viadukt is színesíti. Megérkezés után a faluban folytattuk az utat és a helyi kis boltokban egészítettük ki elemorzsia készletünket. Vinyéig semmi extra nem volt, igazából innen indult a túra legszebb része a Cuha-szurdok. A patakban viszonylag sok víz volt a korábbi napok esőzései miatt. Köveken lépkedve próbáltuk elkerülni a patakba esést, több-kevesebb sikerrel. :-)

Útközben ebédeltünk az otthonról hozott szendvicseinkből. Porva-Csesznek vasútállomásra érve nyitva volt a büfé, ahová betértünk.

A zöld jelzésen mentünk tovább, illetve arra kellett volna. Eltévedtünk. Párhuzamosan haladtunk a turistaúttal egy másik úton. Köztünk alig 100 méter volt, de nem tudtunk átmenni, mert egy nagyon mély árok volt a két út között ezért vissza kellett fordulnunk. Több mint 1 km-es kerülő. Nagyon belemerültünk a beszélgetésbe és nem figyeltünk. Mérges voltam magamra. Csalános, nehezen járható ösvényen baktattunk Porva felé. Itt már 15 km fölött jártunk és Luca kezdett fáradni. Egyre többször megálltunk pihenni. Nem siettünk, hiszen bőven volt még időnk. Elcsigázva érkeztünk meg Porvára, ahol megálltunk a kocsmában egy üdítőre és egy sörre. A szálláson nem volt vacsora, ezért pizzát rendeltünk Zircről.

Szombat reggel bundáskenyérrel és teával nyitottuk a napot, majd a Kőris-hegy felé vettük az irányt. (A Kőris-hegy a Bakony legmagasabb csúcsa 709 m.) Fölfelé ismét egy "szuper" útvonalat sikerült találnom. Rendkívüli érzékem van a mások által sosem használt utak megtalálásában. Másfél méteres csalánerdő, eső által kimosott partoldal és mindez emelkedett. Minden volt, csak nem könnyű. Luca hősiesen ment előre (de közben azért morgott). A hegy utolsó szakasza jó meredek volt, szuszogva értünk fel a csúcsra. Megettük a csúcs csokit, megcsodáltuk az óriás focilabdát (radar állomás) és elindultunk lefelé.

Elég lassan haladtunk, többször megálltunk. Hogy felvidítsam, egy kicsit énekelni kezdtünk. "O begina, obojeje begina". Ezzel sikerült egy kicsit elterelni a figyelmét. 14:30-ra értünk Bakonybélre. Az első kocsmában frissítettünk: fagyi, limonádé, sör. Klasszikusokat idézve: "Pezsgő és kaviár, mindekinek ami jár!"

Viccelődve mentünk a szállásra. Rövid pihenő után a Pannon Csillagdába mentünk, ahol az űrkutatásról hallottunk egy előadást. Luca többször elmondta, hogy milyen jó ez a nap és tényleg az is volt. A Vadszőlő étteremben vacsoráztunk (rántott sajt, juhtúrós sztrapacska), majd aludni tértünk. 

Reggel a központi kisboltba mentünk reggelit venni. Jól esett a friss péksütemény, kakakó, kávé.

Elég hűvös volt, kellett a pulóver. Ez volt az utolsó napunk, de még várt ránk egy komoly túra. Mire befejeztük a reggelit, eleredt az eső. Hát ez nem hiányzott. Esőkabát, esőnadrág került elő a hátizsákból. Megnéztük a Szent-kutat.

Esőben nem a legszebb arcát mutatta. Évekkel ezelőtt a kéktúrán itt sátraztunk. (Akkor is esett az éjjel.) Rövid meredek kaptatón indultunk el, felérve jól kimelegedtünk. Az eső alább hagyott és levettük az esőruhákat. Kacskaringós rövid fel-le szakaszokkal tarkított szakasz következett. Néha a nap is kisütött. Egy szántóföld mellett komoly vadszeder bokorra bukkantunk, ahol több marék szedret ettünk.

Délben májkrémes kenyeret majszoltunk a partoldaban. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de ez egy tökéletes pillanat volt. Luca és Én, erdő, madárcsicsergés, hűvős szél, bágyadt napsütés,  nyugalom. Felejthetetlen, megismételhetetlen. Megérte eljönni és megtenni ezt a hosszú utat.

Kicsit nehezen ment a vége, már mindketten vártuk, hogy beérjünk. Hiányzott a családunk! Jó volt végre meglátni a zirci apátság tornyait. A végén a hosszú aszfaltos szakasz, már egyikünknek sem hiányzott. Aztán megláttuk az autót. Hurrá, beértünk! Gratuláltam Lucának! 3 nap alatt, 51 km tettünk meg. Talán kicsit sokat vállaltunk, de Luca nagyon jól bírta! Büszke vagyok rá!

Hazafelé szomorú voltam, hogy véget ért. Tényleg szuper három napot töltöttünk együtt! Remélem jövőre ismét megyünk túrázni, pár év múlva pedig már Hunor is velünk tarthat! Hazaérve jó volt találkozni, újra együtt volt a család!

Volt bennem egy kis rossz érzés indulás előtt. Arra készültem, hogy befejezek valami nagyszerű dolgot ami rengeteg élménnyel ajándékozott meg az évek során. 2004-ben kezdtük el az Országos Kéktúrát, jól elhúzódott. Az elmúlt 16 évben rengeteg dolog történt, néha évekre háttérbe szorult a Kéktúra.

Az utolsó 4 napra Csiszár Zoli és Paripa kísért el. Mivel az előző alkalommal 2016-ban bevált a kis hátizsákos futó teljesítés ezért most is ezt a módot választottuk. Tényleg csak a legszükségesebb dolgokat lehet bepréselni a 10 literes futó mellénybe.

Az ország egyik legtávolabbi pontjára kellett eljutni, Hollóházára. A célhoz közeledve egyszer csak a határhoz értünk és kis híján át is hajtottunk rajta. Ez a Covid miatt elég nagy szívás lett volna mert 10 nap karanténnal járna. :-) A határőr kifejezetten normális volt és útba igazított minket. 10:30 körül értünk Hollóházára és a falugondnok vitt át minket Boldogkőváraljára ahol 4 éve abbahagytuk a túrát. Még dél előtt elindultunk. A mai nap kifejezetten könnyűnek ígérkezett. Alig több mint 11 km kocogás (és gyaloglás) után meg is érkeztünk Mogyoróskára a szálláshelyünkre. Nagy meglepetésünkre összefutottunk Don Razzinoval aki csapatával futni jött a Zemplénbe. Rövid pihenő után a zsákokat hátrahagyva a regéci várba indultunk.

Bőven volt időnk megnézni. Részben felújították, de még tartanak a munkálatok. Kifejezetten tetszett a vár, mindig is szerettem ezeket a sok száz éves épületeket. Az viszont furcsa volt, hogy az érintő képernyős interaktív bemutatók nagyobbik része már nem működött. A vár után lekocogtunk Regécre a kék jelzésen majd egy rövidebb úton vissza a szállásra. Ezzel kicsit előre dolgoztunk a következő napra. Vacsorára sülthúst, sültkrumplit kaptunk majd sörrel zártuk a napot. A sör elengedhetetlen kelléke a Kéktúrának. Megkoronázza a napot. Vacsora közben Paripa egy kártyatrükköt is mutatott, melynek során a pakli nagy része Zoli tányérjában landolt. Volt röhögés! A szálláson borzasztóan hideg volt, minden ruhánkat magunkra vettük (bár sok nem volt) és a takaró alá bújva beszélgettünk, elalvás előtt.

Péntek reggel virsli és rántotta volt a reggeli. A szállásadótól még kakaóscsigát is rendeltünk elvitelre. Pakolás után 07:30-kor indulunk el a 31 km-es távra. Az úticél a vicces nevű Makkoshotyka. Az útvonalat Csiszár Zoli tervezte és két kitérőt is beszúrt a track-be. Mindkettő egy-egy kilátópontra vitt minket. Az első kitérő a Nagy-Péter-mennykőre vitt minket. Észak felé csodáltuk meg a kilátást, miközben elmajszoltuk a kakaóscsigát. Messze a Füzér várát véltük felfedezni. Megérte ez a plusz 1,5 km.

Kicsit később pedig dél felé tettünk egy kitérőt a Sólyom-bércről néztünk vissza Regéc várára és a Zemplén hegyláncaira.

Felhős időt jósoltak péntekre, de ragyogó napsütés fogadott. Napon elég meleg volt, de az árnyékban a kellemes hűvösben azért vissza tudtunk hűlni. Jó hangulatban haladtunk Makkoshotyka felé. A délután folyamán sötét felhők kezdtek gyülekezni. Már alig 6 km volt hátra amikor egy sráccal találkoztunk. Ma már másodszor előztük meg, erős gyalogos tempóban haladt. Ő ma Sátoraljaújhelyig ment. 10-15 perc beszélgetés után otthagytuk és futásnak eredtünk Hotyka felé. Útközben pár csepp eső is esett, de el nem áztunk. A faluba érve a boltban feltöltöttük készleteinket és a szállás felé indultunk. Zoli, Vilma néninél foglalt szállást. Ő egy legendás szállásadó Makkoshotykán, anyósomék is nála szálltak meg mikor a Kéket teljesítették. A kapuban integetve várt minket majd rögtön beinvitált a házba. Ez nem egy vendégház volt, hanem a saját háza. Ő is itt lakott. Azonnal pálinkával kínált minket, majd mesélni kezdett az életéről, a túrázókról, szomszédról és minden másról.

Közben sorban lezuhanyoztunk, majd megkezdődött a vacsora. Gulyáslevessel kezdtünk majd túróstésztát kaptunk, Zoli pedig grízes tésztát házi lekvárral. Igazán jól laktunk és folytattuk a beszélgetést. A rengeteg ételtől és információtól 110%-ig telve hét óra után a szobába vonultunk pihenni. Vilma néni elalvás előtt benézett még hozzánk aztán kilenc előtt aludni tértünk.

Szombat reggel esőre ébredtünk. Napok óta eső jósoltak erre a napra, nem lepett meg minket. Vilma néni reggelivel várt. Sült szalonna, rántotta, gombapörkölt, lekváros kenyér volt a menü. Futás előtt pont erre volt szükségünk! Könnyű ételek! :-) A nagyszerű szállásadónktól elbúcsúzva, egymásnak minden jót kívánva tele hassal indultunk el 08:00-kor szemerkélő esőben.

A buszmegállóban a széldzsekik, esőkabátok is előkerültek. Ez a leghosszabb napunk, 35 eső áztatott km várt ránk, elég sok szinttel. A parádés nevű Cirkáló tanya hamar itt termett, a kutya sehol nem volt. Biztos a házába rejtőzött az eső miatt. Pecsételés után mentünk tovább. Nagy-nyugodónál még mindig esett. Paripával fázni kezdtünk ezért felvettünk még egy pólót. Mivel tiszta nem volt, ezért a tegnapit. Elég büdös volt de melegített, még vizesen is. Három óra ázás után az eső csendesett, majd elállt. Az eső feláztatta a talajt és egy helyen szinte járhatatlanul csúszós, agyagos, sáros emelkedő állta utunkat.

Egy lépés előre és fél lépést visszacsúsztunk. Magas pulzussal, cipőre ragadt sárral vánszorogtunk föl a dombtetőre. Fent aztán jobb terep fogadott. Vágáshutára hűvös őszi időben, de eső nélkül érkeztünk. A falu végén egy bódéban egy kis bolt volt berendezve.

Felajánlásokból kapják a termékeket. Egy kávét ittunk, csokit vettünk és támogattuk az üzemeltetők alapítványát. Aszfalton indultunk tovább Nagyhutára de nem bántuk, szívtunk már eleget a vadszederrel benőtt és a sáros ösvényeken. Innen könnyű utunk volt Bózsváig. A Kőbérc panzióban szálltunk meg. Beérkezés után azonnal zuhany, habár a víz alig langyos volt de jól esett. Aztán irány az étterem, ahol rajtunk kívül senki sem volt. Én húslevest és juhtúrós sztrapacskát ettem és csapolt sörrel öblítettem. Nagyon jól esett! Este TV-nézés és beszélgetés volt a program, majd aludni tértünk. 

Reggel 06.00-kor keltünk és megettük az előző este csomagolt szendvicset. Zoli az oldalában talált egy kullancsot, amit Paripa szakszerűen eltávolított. Meleg reggelit nem kértünk, mert csak 07.30-kor nyitott az étterem, de mi 7-kor már úton voltunk. Füzérig keveset futottunk, mert a vár 9-kor nyitott és nem akartunk a hidegben várni. A várat nagyon vártam de akkora köd volt, hogy semmit nem láttunk belőle. :-( Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam megnézni. A várig felmásztunk, de nem mentünk be mert semmit nem láttunk volna.

Elindultunk hát az utolsó hegyre a 894 méteres Nagy-Milicre. A ködös erdőben az óriási bükkfák között alig szűrödött be a napfény. Majdnem lámpát kellett kapcsolnunk. Nagyon hangulatos volt az utunk a csúcs felé.

Az elején még lejtő is volt aztán emelkedő egyre durvábbá vált. Természetesen a végén jött a legmeredekebb rész. Elég erős tempóban tudtunk felmenni és felérve egy kilátó fogadott. Azt hittük, hogy ez a Milic. Egy ideig tanakodtunk, hogy merre kell menni mert nem voltak egyértelműek a jelzések. Kifejezetten hideg volt fent, főleg ha nem voltunk mozgásban. A pár száz méterre lévő Nagy-Milicre érve átöleltem az obeliszket.

Megérkeztem! Készítettünk pár fotót és futásnak eredtünk. Bodó-réten bekerült a füzetbe az utolsó előtti pecsét. Még 4,4 km volt hátra Hollóházáig. Futás közben a gondolataimba mélyedtem. Próbáltam felidézni az elmúlt 1155 km-en tapasztalt élményeket. Van belőle bőven!

• - Illegális fürdés egy kerítés nélküli idegen kertben a kerti zuhanyzóból
• - Tornateremben alvás
• - Éjszakai szarvasbőgés Bakonybélen, miközben sátorban aludtunk (volna)
• - A pelék randalírozása az avarban a Cserepeskői-barlangnál a Bükkben
• - Buszos utazás csúcsidőben Boldogkőváraljára a helyi romákkal
• - Az útközben érintett lepukkant kocsmák és közönségük
• - 30 km feletti menetelések 25 kg-os hátizsákkal
• - Sátorban alvás fagypont alatti hőmérsékleten
• - stb-stb.

Hollóházára érve megpillantottuk az autót ami hűségesen várt minket 4 napja. Volt hátra még pár száz méter a célig. Bekerült az utolsó pecsét és elkészültek a cél fotók!. 

Csodás 4 napot töltöttem, remek társaságban a Zemplénben. Köszönöm, hogy elkísértetek!

Életem egy szakasza lezárult, teljesítettem az Országos Kéktúrát. Véget ért! Nincs több pecsét, nincs több km, nincs több kaland, nincs több küzdelem. Vége. Szomorú és örömteli. Sírjak vagy nevessek, még nem tudom. Megható pillanat. Aki már átélte tudja miről beszélek.

Köszönöm mindenkinek aki elkísért egy-egy szakaszon az 1160 km-es úton. 

Név szerint:

• Tamás János (Jankó)
• Valter Ákos
• Nagy László (Paripa)
• Tassi Józsi
• Fehér Norbi
• Csiszár Zoli
• Wicha Gábor
• Zachara Zsolt
• Nádas Timi
• Kuris Irén
• Laky Barbi
• és még sokan mások...

u.i.: Ez tényleg annyira jó volt, hogy muszáj lesz még egyszer megcsinálni! :-)

2014-ben indult az első instant túra a VérKör. Azóta rengeteg túra jött létre. Féligaz információk keringenek a Facebookon. Készítettem egy áttekintést az elmúlt évekről. Talán segít eligazodni az instant túrák erdejében.

A bármikor teljesíthető túrák ötlete nem mondható éppen újnak. Az 1938-ban létrehozott Országos Kéktúra már egy ilyen túra volt. Bármikor teljesíthető. A teljesítéshez egy igazolófüzet és sok-sok pecsét szükséges. A Kétúrán kívül sok más túramozgalom is létezik. Bővebben: http://mtsz.org/turamozgalmak

A túramozgalmak közös jellemzője, hogy legtöbbször nincs meghatátorzva a teljesítés ideje. Pontosabban nincs szintidő. A Kéktúra például akár évekig is nyugodtan teljesíthető darabokban.

Az első túra amit kihasználta a 21. század technikáit az A Kör volt. 2013-ban jött létre Csanya és Don Razzino közös ötlete alapján. A Börcsönyben lett kijelölve egy 150 km-es kör. A teljesítés igazolása egy GPS jeladóval történik. Nagy előnye, hogy pontosan nyomon követhető a teljesítő. Mentésnél könnyen meghatározható a helyzete. A GPS koordinátákat a rendszer mobil hálózaton keresztül továbbítja. Azaz ha nincs térerő a készülék rögzíti a pozíciót, de továbbítani nem tudja. A célban azonban kiolvasható belőle a pontos teljesített útvonal. A GPS jeladót a szervezőknek ki kell vinniük minden indulónak és utána vissza is kell tőle szerezni. Ezért bármikor nem lehet indulni, csak előre egyeztetett időpontban. Csanyáék több módon is korlátozzák az indulók számát, hogy ne legyen nagy tumultus. A rendszer nem is arra lett kitalálva, hogy heti 30 ember induljon. A Kör a távja és a terep miatt egyfajta etalon. Nem sokan képesek teljesíteni!

2014 januárban indult a VérKör az első instant túra. Ötletgazda: Lovas Mátyás. Ez volt az első túra ami az instant kifejezést használta. Szerettem volna egy bármikor teljesíthető teljesítménytúrát létrehozni a Vértesben. Továbbá elvárás volt, hogy a teljesítést lehessen egyszerűen, gyorsan ellenőrizni és a rendszer legyen teljesen automata. Ne legyen szükség senkire a teljesítéshez, csak a résztvevőre.

A Vérkör a 2014-ben még elterjedőben lévő "okostelefonokat" és a QR kódot hívta segítségül. Az ötlet egyszerű: az útvonal különböző pontjain elhelyezünk QR kódokat amit a telefon QR kód olvasó alkalmazásával olvasunk be. A QR kódok egy-egy linket rejtenek amelyek egy adott weboldalt nyitnak meg.  A weboldal szervere regisztrálja a megnyitás pontos idejét. A Vérkör gyalog, futva és kerékpárral is teljesíthető. Mindegyikhez külön szintidő tartozik. Gyalogosoknak 18 óra, futóknak 12 óra, bringásoknak pedig 7 órájuk van teljesíteni a 77 km-t a Vértesben. A rendszer teljesen újszerű volt, előtte még senki nem csinált ilyet. Hatalmas port kavart már az indulásnál. A többségnek tetszett, de voltak károgók is bőven. Többen - az akkor még elterjedőben lévő - okostelefon szükségességét tartották problémának. Szerencsére nem lett igazuk. Az indulás évében 107-en teljesítették és majdnem ennyinek nem sikerült. Nem feltétlenül a pálya nehézsége miatt adták fel sokan, hanem a tájékozódás és a nem megfelelő erőnlét okozta a problémákat. Voltak azonban technikai nehézségek is. Sokan nem tudták még megfelelően kezelni a telefont.

A VérKör sikerén felbuzdulva 2016-ban alkottuk meg Nagy László (Paripa) -val közösen a Vércsé-t.  A Vércse egy kicsit más. Kizárólag VérKör teljesítéssel lehet indulni, nem körpálya és változó szintidő van. Ez egy elit túra, kevés indulóval és 100 km-es távval. Ebben az évben egyetlen ember látta meg a lehetőséget a bármikor teljesíthető túrákban: Bíró Zsolt. A Karancs-Medves vidékét és szálláshelyét szerette volna népszerűsíteni egy instant túrával. 2016 november 13-án megszületett a Medvéskör. 

A VérKör létrehozása után egy nagyobb csend következett (Medvéskört leszámítva). Mindenki várt, hogy vajon mi fog ebből kisülni. Mennyire lehet életképes egy ilyen túra a (Magyarországon rendkívül népszerű) teljesítménytúrák között. Hiszen valahol nekik teremt konkurenciát, még ha sok mindenben el is tér tőlük. Mivel bármikor teljesíthető sok olyan embert vonz aki a szokásostól eltérő munkarendben dolgozik vagy szeretne túrázni, de hétvégén nem ér rá. 

2017-ben megjelent a GeoGo. Baranyi Zsolt egy egységes felületet dolgozott ki ahol bárki szabadon létrehozhat új instant jellegű túrákat. A kezdeti verzió kicsit döcögős volt, de az új átdolgozott 2.0-ás verzióban már javítva lettek a hibák és nagyobb érdeklődésre tart számot.

Szintén ebben az évben jelent meg a OneDoor Trail. Itt 5 táv közül választhatunk. Minden útvonal a Mecsekben lett kijelölve. Seres Milán a szervezője.

2017-ben már volt mozgolódás de talán 2018-ban következett be az igazi áttörés ez volt az az év amikor igazán beindultak az intant túrák. 2018. áprilisában elrajtolt a Sunset eTrail a Vértesben. Nagy László (Paripa) ötlete alapján létrejött trail-en naplementéig be kell érni a 42 km-es maratoni távon. Közben azért 1000 méter szintet is le kell küzdeni a Vértes legszebb részein. Júniusban Perl Gergő ötlete alapján a Budai-hegyekben létrejött a Szénáskör. Rövid távja hamar népszerű lett.  Budapest közelsége és a barátságos táv mágnesként vonzotta a gyalogos és a futó indulókat. Rövid időn belül ez lett a legnépszerűbb instant túra. 2018-ban a Medvéskör is bővült egy rövidebb távval melynek neve Mackókör. 2019-ben pedig már számolni is nezén a beindult új túrákat: 

- 2019.01.11 - Rókáskör

- 2019.03.31 - Balathlon

- 2019.05.18 - Bükkös Kör

- 2019.08.01 - Villámkör

- 2019.10.13 - Turul Trail

- 2019.?? - Betyár Kör

Ma már évente több ezer ember választja ezt a módját a túrázásnak, futásnak. A jövő viszonylag könnyen megjósolható. Egyre több instant túra fog létrejönni. Hamarosan minden hegységünkben lesz egy vagy több instant kör. A VérKör kitaposott egy új ösvényt a túrák erdejében...

A tavalyi Magas-Tátra után idén az Alpokba mentünk túrázni Schladmingba (Ausztria). 5 órás autóút után csütörtök este 21.00-re érkeztünk meg a szállásra (ridehouse.hu). Jó hangulatú (vinnyogva röhögős) vacsorát követően aludni tértünk.

Reggel 6:45-kor indultunk egy gerinctúrára. Idén 8-an vágtunk neki: Helga, Zsuzsi, Paripa, Slampák, Vöcsök, Csige, Zeusz és Pamut. A Hochwurzen felvonónál kiraktuk a csapatot és Pityuval két autóval felmentünk Moarhofalm-ig. Az egyik autót otthagytuk és visszajöttünk az enyémmel. 08:30-kor indult a felvonó, amivel gyorsan fent voltunk a hegyen 1850 méteres magasságban. A gyönyörű napsütétes időben megcsodáltuk a szemközti Dachstein hegytömböt.

A hüttében ittunk egy kávét és elindultunk a gerincen. Az útvonal eleje kellemes séta volt.

Később a megmaradt hó tartogatott izgalmat. Mivel viszonylag korán mentünk (jún. 28-30) ezért a téli hó még nem olvadt el. Több északi kuloárban kásás hó borította a turistautat. 

Az átkeléseknél figyelni kellett, alaposan be kellett rúgni a bakancs talpélét a hóba hogy rendesen tartson. A hó viszont a szokásosnál is szebbé varázsolta a tájat, nem győztünk betelni a látvánnyal. Csige Fecó ötletére útba ejtettük a 2339 méter magas Schiedeck csúcsot.

Nem bántuk meg, tökéletes körpanoráma fogadott. Ezután következtek a tengerszemek. A tavakat még hó és jég borította, csak a körvonaluk látszott.

A terep itt is havas volt, ami meglehetősen belassított minket. Már nagyon vártuk, hogy elérjuk az Ignaz-Mattis hüttét, örültünk amikor végre megpillantottuk.

Igaz, hogy mélyen alattunk volt de már láttuk hová tartunk. Itt egy szakaszon az olvadó hóból eredő patakok pont a turistaúton folytak. Alig lehetett kikerülni. A hüttébe érve ittunk egy sört és élveztük a kilátást. Innen egy darabig hegyi ösvényen haladtunk, majd rátértünk egy széles murvás útra. Több mint 1 órába telt míg a murvás szerpentiten lejutottunk az autóig. Már mindannyian untuk az utat és nagyon vártuk, hogy megpillantsuk az autót. 24 km megtétele után 8-an bepréselődtünk a Zafirába és szép lassan lecsorogtunk a hegyről. Leérve Schladmingban vásároltunk egy Spar-ban. 15 percünk volt megvenni mindent. A csemegés pultban álló nő csúnyán nézett és 3x visszakérdezett mikor Vöcsök 1 kiló szeletelt felvágottat kért! :-) A szállásra érve készítettünk egy kevéske parasztreggelit. Ehhez 2 kiló krumplit, 4 szál kolbászt, 1 kiló szalonnát és 30 tojást használtunk fel. Finom lett és még szombatra is elég volt! :-)  Egy-két sör elfogyasztása után korán mentünk aludni.

Szombatra egy keményebb túrát néztünk ki (bár az előző is az volt). Königstour Klafferkessel névre hallgat ez a túra. 1 vagy két napos teljesítést ajánlanak. Papíron 20 km-es túra 1700 méter szinttel. A valóságban 28 km!! Most már tudjuk! :-) A túra első fele könnyű séta volt a Gollinghüttéig. Innen Paripa nem jött tovább velünk. Erős tériszonya miatt jobbnak látta ha visszafordul és a Preintalerhütte felé veszi az irányt. Mi megkeztük a túra nehéz, izgalmakat tartogató részét.

A völgy oldalában kezdtünk el egy szerepentinen emelkedni. Több csapatot megelőztünk. Néhány helyen igen keskeny volt az ösvény és meglehetősen meredek az alattunk lévő hegyoldal. Egészen 1900 méterig árnyékban haladtunk, ami nagyon jó volt. A nyereg közelében könnyebben haladtunk, kevésbé volt kitett az ösvény. A nyeregből pedig már látszott a csúcs és 25 perc alatt fel is értünk. A 2618 méter magas Greifenberg csúcson fényképezkedtünk és megebédeltünk.

Lefelé, kellemetlen meredek ereszkedés következett.

Néhány helyen drótkötéllel biztosították az útvonalat. A Klafferkessel-hez érve szinte az egész völgyet (és a tavakat) hó borította. Összesen több mint 1 km-t tettünk meg hóban. Szerencsére előttünk már járt valaki aki tudta merre kéne menni és kitaposta az útvonalat.

A völgyből kivezető útvonalon megint egy havas rész következett. Az eleje nem tetszett mert meredek volt de lejjebb már jobb volt a helyzet. Egy helyen aztán a nyomok a lejtő felé fordultak és látszott, hogy több helyen megcsúsztak az előttünk haladók. Itt viszont egyáltalán nem volt veszélyes. Slampák esett el először és gatyaféken szánkázott lefelé a hóban. Helga szintén szánkózott. Én inkább gyenge sítudásomat vetettem be és lábon sikerült leérnem. Lejjebb pedig futottam lefelé a puha havas lejtőn.

Csak fel kellett ugrani, a hó jól tompította az érkezést. Leérve megszelidült a táj, köves szerpentinen haladtunk sokáig. Már nagyon vártuk, hogy elérjük a hüttét. Egy domb után aztán végre megláttuk a tetejét.

Mint mikor a sivatagban meglátod az oázist! Paripát is megleltük, a Schladminger csapolt sör az nagyon finom volt! Innen már csak le kellett jutni a hegyről. 600 szintet kellett megtenni. Az elején sziklás terep volt aztán átváltottunk murvás útra. Jól járható volt, de unalmas. A vége tartogatott még egy kis meglepetést. A Riesachbach patak sziklába vájt patakmedre mentén vezetett az útvonal.

Közben több helyen hidak és vízesések fűszerezték meg a lefelé vezető utunkat. Fáradtan érkeztünk meg a parkolóba. Sokat kivett belőlünk a magashegyi túra. A szállásra érve vacsora után a többség korán ment aludni.

Vasárnap délelőtt elugrottunk a közeli Stoderzinken Zipline-ra egyet csúszni. 18 percig ment a buszunk fölfelé a hegyre ahonnan az indulás volt. A pálya 2,5 km-es, 700 méter szintkülönbséggel!

Félúton van egy átszállás ahol átakasztanak egy másik "madzagra". Előtte még egyikünk se ment ilyenen. Jó élmény volt, főleg az indulás! 

Tartalmas, élménydús három napot töltöttünk az Alpokban. Szuper időnk volt végig! Gratulálok minden résztvevőnek, ügyesek és kitartóak voltatok! A két lány pedig különösen kemény volt! Nagyon jól bírták a megpróbáltatásokat! Jó pihenést, jövőre újra várnak a hegyek!

Ülök a kádban és megpróbálom telefonra mondani a beszámolóm. Kavarognak a gondolatok a fejemben. Ilyenkor néha úgy érzem mintha ébren álmodnék. Nagyon frissek, nagyon intenzívek még az élmények. Szükségem van pár napra mire sikerül feldolgozni őket. Egy idegen országban idegen hegységben futok egyedül, a sötét, hideg erdőben. Ezek az első gondolatok amik eszembe jutnak.

De kezdjük az elején. Horvátországba legtöbbször nyaralni járunk a tengerhez. Áprilisban még hideg a tenger, de futni ideális az év ezen szakasza. Kicsit későn választottam a tavaszi hosszú versenyt, valamikor december közepén döntöttem az indulás mellett. A 100 Miles of Istria verseny 4 távja közül a 110 km-es távot tűztem ki célnak. Ez a táv keresztül szeli az Istria félszigetet kelet-nyugati irányban, tengerparttól-tengerpartig. Közben az Ucka nemzeti parkon keresztül haladva 4400 m szintemelkedést kell leküzdeni. 

Csiszár Zoli barátomat is sikerült megfűznöm, hogy jöjjön el velem. Ő a 67 km-es távot választotta 2500 méter szinttel. Neki ez egyéni rekord mind távban, mind pedig szintben. Persze ha sikerül teljesítenie. 

Pénteken reggel 7.00-kor indultunk Oroszlányból és 14:00-ra értünk a célba. Több mint 40 országból érkeztek indulók. Ez egy igazi nemzetközi terepfutó verseny. Már a nevezésnél ellenőrizték a kötelező felszerelést. Egy ilyen versenyen mindig előírják azt a minimum felszerelést amit a futóknak magunkkal kell vinnünk. Semmi extrát nem kértek tőlünk csak tényleg azokat a dolgokat amire valóban szükség lehet az út során. Mint például: esőkabát, túlélő fólia, fejlámpa, síp, elsősegély csomag, mobiltelefon, folyadék, némi kaja.

A nevezés után elmentünk egy közeli pizzériába és töltöttünk magunkba egy kis energiát. Közben eleredt az eső. A rajt előtt volt még egy kis idő és aludtam egy bő fél órát. A szállásunk 1 km volt a céltól. Zoli autóval vitt a célba ahonnan 19.00-kor indult a buszunk a rajtba. A busz indulás előtti pillanatok rendkívül feszültek voltak. Nagyon zavart a szakadó eső. Sehogy se volt kedvem így elindulni a 110 km-en. A buszban az ablak mellé ültem és a 2 órás út során aludni próbáltam. A buszból kiszállva még mindig szemerkélt az eső ezért gyorsan be nyomultunk a szemközti hotel aulájába. Innen azonban hamarosan ki lettünk küldve. Mivel fáztam ezért kerestem egy közeli kávézót ahol ittam egy kávét. Itt vártam meg a rajtot. Közbe váltottunk pár szót egy Új-Zélandról érkezett versenyzővel aki zokni nélkül indult a versenyen. (??!)

22.00-kor elrajtolt a 350 fős mezőny. Mindjárt az elején egy igen masszív emelkedővel keztünk.

8 km alatt kellett 1400 m szintet leküzdeni. Tengerszintről indulva fel kell mászni az 1401 méter magas Vojak csúcsra. A keskeny ösvény miatt nem igazán volt lehetőségem előzésre, "beragadtam" a többiek mögé. Ez azonban egyáltalán nem zavart, alacsony pulzussal tudtam teljesíteni a táv első felét.

Ahogy egyre följebb értünk az eső havasesőre majd havazásra váltott. A szél is megerősödött. Félreálltam a meredek ösvényen és felvettem a kabátom. Illetve próbáltam felvenni, de a szélben ez nem volt könnyű feladat, mert úgy csapódott mint egy zászló a viharban. Számítottam némi hóra, az április még nem igazán tavasz 1000 méter felett.

A fent tapasztalt hóvihar viszont váratlanul ért. Nagyjából annyi meleg ruha volt nálam amivel a Vértesben - 5 °-ban szoktam futni. A viharos szél miatt itt azonban ez kicsit kevésnek bizonyult. A letaposott hó sok helyen jeges volt, a túra bot segítségével toltam magam előre. A kezem kezdett elfagyni a kesztyűben. Ez nem gyerekjáték, gyorsan ki lehet hűlni ilyen időben. Minél hamarabb le kell innen jutnom. Ilyenkor jönnek jól azok a tapasztalatok amiket a téli edzések során szerzünk meg. A fejlámpa fényénél a hópelyhek, fehér csíkként száguldottak a szemem előtt (Star Wars). A lefele utat kövek, sziklák és sáros avar nehezítette. Nehezen, lassan haladtunk. Egyszer sikerült is seggre ülnöm. Csupa sár lettem. A ködben (vagy inkább) homályosan láttam a fejlámpámmal. Jó lenne már túl lenni ezen a szakaszon. 3 óra 8 perc alatt értem az első pontra Poklon-ra (Saját szótáramban ez a hely Pokol néven szerepelt. Persze a pokol inkább meleg, mint jeges.). Ez kissé gyorsabb volt a tervezett időnél. A ponton hatalmas tömeg volt, alig fértem oda a lányhoz aki egy 2 dl-es merőkanállal próbálta az ISO-t adagolni. Borzasztóan lassúak voltak. Nem sokat időztem, futottam tovább. 

Jól futható murvás szakasz jött, ahol 05:30-as tempóban sorra hagytam le az indulókat. 50-60 embert előzhettem meg. Könnyedén ment a futás, köszönhetően a visszafogott tempónak az első emelkedőn. A széles murvás úton futottam, mikor egy helyen elfogyott a jelzés. 7000 db kis fényvisszaverővel ellátott zászlócskával jelölték az útvonalat. Most azonban nem láttam egyet sem. Megálltam visszafordultam, de már kiabáltak is. Kissé túlfutottam az elágazáson. Semmi gáz, ez még belefér. Sőt, kötelező is egyszer legalább eltévedni. :-) Gyorsan Bugacra értem. (hivatalosan a pont neve: Brgudac). 26,3 km.

A következő pont jó messze lesz, 18 km múlva. Az eső továbbra is szitált. Közben több nagyobb hegyet is meg kell másznom. Viszont mire odaérek talán véget is ér az éjszaka. Nappal azért minden szebb és remélem könnyebb lesz. A hegyek tetején újra havazás várt, majd lefelé bokáig süllyedtem a sárban. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer minden rossz szakasznak vége lesz. Szinte folyamatosan éhes voltam és mire Trstenik településre értem megettem a magammal vitt 6 csokiból és 4 gélből álló készlet nagy részét. Muszáj lesz feltankolnom élelemből a ponton. Egy sátorban rendezték be a pontot. A hőgomba alatt egy srác feküdt pokróccal betakarva.

Nem tudtam eldönteni, hogy dögledezik vagy csak pihen egyet és megy tovább. Valami rendes kajára vágytam. Barna kenyér, sajt és bacon jó is lesz. A telefonom védelmére hivatott nylon zacskóba pakoltam némi kaját a további útra. Az eső is elállt és a nap is kisütött. Még egy nagyobb hegy volt hátra és utána lejjebb ereszkedtünk.

Viszonylag enyhe emelkedővel kezdtünk, aztán egyre meredekebb lett. Hirtelen a semmiből rámtört az álmosság. Olyan erővel mint tavaly a Vipava-n. Le akart csukódni a szemem és tántorogni kezdtem. Semmi mást nem kívántam csak lefeküdni és aludni egy kicsit.

Ahogy feljebb értünk a szél egyre jobban megerősödött, fent pedig már viharos volt. Itt biztosan nem tudok majd pihenni. Elővettem egy magnézium shot-ot és megittam. Tíz perc múlva eltűnt az álmosság. Már csak fáztam a szélben. :-) Futottam hát lefelé, hogy mihamarabb beérjek újra a fák közé. Lejjebb határozottan jobb idő volt. Buzet előtt hosszan lejtett az út. Először a szokásosnak mondható bokatörő, köves jellegű ösvény volt. Többször megcsúsztam, de a túrabot segítségével megfogtam.

Később aszfaltra váltott az út. Itt egy majd 3 km-es szakaszt sikerült egyben megfutnom. Egész jól éreztem magam. A csarnokban bolognai szószos tésztát adtak. Semmi köze nem volt a bolognaihoz, de megettem. Legalább meleg volt. 

Innen jött a leghosszabb 19,1 km-es szakasz két heggyel. Itt valahogy elveszítettem a fonalat. Nem találtam a tempót. Itt volt egy kisebb holtpontom. Többen megelőztek. A kelleténél többet gyalogoltam. Kellemetlen, nem túl szép részen haladtam. A nap közben kisütött és elég meleg lett. Vetkőzni kezdtem. Valahol 65 km környékén volt egy újabb meglepetés. Patakátkelés egy 4 méter széles patakon. Híd sehol. Hárman értünk oda a patak partjára. "Where is the bridge? (Hol van a híd?) Kérdeztem tőlük. Egy mosoly volt a válasz. Egyikőjük elkezdte levenni a cipőjét, a másik pedig simán átgázolt. Fogtam a túrabotom és én is átsétáltam cipőben a térdig érő hideg vízben. Közben a sodrás és a kövek miatt azért oda kellett figyelni.

A túlparton kb. 10 percig tartott mire a félig megfagyott lábaim átmelegedtek. Itt hívtam Zolit telefonon, aki már a buszon ült. 12:00-kor fog elrajtolni. Bíztam benne, hogy sikeresen teljesíteni fogja a távot mert a felkészülésnél nagyon odatette magát! Egy kellemetlen emelkedő jött. Vagy már csak azért volt az mert már több mint 70 km volt a csülkeimben. Oprtalj-ba egy hosszú enyhén emelkedő aszfalt úton értem be. A város határában berendezett sátornál leragasztottam a kezdődő vízhólyagokat és zoknit cseréltem. Kóláztam és ettem mielőtt elindultam.

Innen könnyebb szakaszok jöttek aminek örültem. Elég volt már a hegyekből! A következő 11,3 km-es szakasz még tartogatott 340 méter szintet, de ez az előzőekhez képest nem volt sok. Átléptem a 80 km-t. Innen belátható távolságra került a cél. Bár azért elég elkeserítő volt, hogy még legalább 5 órát kellett futnom, gyalogolnom. Itt már éreztem, hogy meg fogom csinálni, mivel már nagyobb hegyek nem álltak a cél és én közöttem. Groznjan előtt volt egy keskeny, murvás viadukt majd utána két kis alagút.

A mediterrán hangulatú kis településen egy srác sprintelt az ellenőrző pont felé kutyájával. Azon gondolkoztam, hogy szegény kutyust végigcincálta a 110 km-en, vagy valahol menet közben csatlakozott hozzá? Ha jól láttam Jack Russel Terrier lehetett. 89,3 km-nél jártam. A települések (hasonlóan Toscanahoz) itt is dombtetőkre épültek. Nagyon tetszett ez a stílusú építkezés.

Innen már "csak" egy félmaraton! 90 km-el a lábamban elég szarul hangzott. Viszont gyakorlatilag nem lesz szint. Kellemetlen szél volt kifelé a faluból, ezért felvettem az esőkabátom. Kocogtam amikor egy birkanyájra lettem figyelmes. Pont az út közepén mentek. Egy pásztor a felesége és egy kutya terelgette őket. Jobbra kanyarodtak egy alagútba, de nekem is arra kellett mennem.

Meg kellett várnom amíg átérnek. Mikor átértek ráköszöntem a pásztorra. Mivel úgy sejtettem, hogy nem beszél angolul - de meg szerettem volna tudni, hogy harap-e a kutyája - ezért rámutattam a kutyára és ennyit mondtam: "Ham-ham". Reméltem, hogy nem néz kutyaevőnek. Szerencsére egyből levágta mire gondolok és rázta a fejét és valami olyasmit mondott hogy: "nyemá". Kikerültem a jószágokat. Aztán a felesége akart velem csevegni. Egy büdös szót sem értettem belőle, csak zavart képet vágva mosolyogtam. Viszonylag sokat futva értem Buje-be az utolsó pontra.

Rajtam kívül egy srác volt ott, a pontőrok és az 5 fős egészségügyi különítményt. Ettem pár falatot, kólát ittam és megtöltöttem a kulacsom. 12,8 km volt a célig.

Emelkedő, majd lejtő következett a városban. Futni kezdtem, szerettem volna már célba érni. Jött egy kisebb dombocska amin felsétáltam és eldöntöttem, hogy futni fogok. :-) Végül is ez egy futóverseny vagy mi. Elindultam egy tarthatónak ítélt tempóban. 10 km lehetett hátra. Látótávolságra több futót is láttam, de mindegyik lassabb volt nálam. Egy Nike aszfalt cipőben indultam a versenyen, ami az első 40 km-en nem volt jó választás. Az utolsó szakaszon viszont kívánni sem lehetett jobbat. A könnyű cipőben suhantam. Sorban előztem a futókat, ez erőt adott a hátra lévő kilométerekre. 5 km-től minden km-ben táblával jelezték a hátralévő távolságot. Valahol itt lettem figyelmes arra, hogy akár még 19 órán belül is beérhetek. Nem igazán hittem benne, hogy bírom a végéig a gyilkos tempót. 3 km környékén aztán végleg elgurult a gyógyszer. 19-re lapot kértem! Futottam én már máskor is fáradtan, most mi a különbség?! Semmi! Csapassuk! 5:35-ös majd 5:18-as kilométer. Már láttam a várost. Jött az 1 km-es tábla. Futottam még egy kilométert, de a cél még legalább 200 méterre volt! Váááá! Picsábaaaa. Sprintelve értem célba! 18 óra 59 perc! Jihháááá! 1 órával jobb a tervezettnél! (350 indulóból a 140. helyen végeztem.)

A távhoz képest egész jól voltam. Leültem és szuszogtam. Hű de jó érzés volt végre bent lenni. Kellemesen sütött a nap én pedig boldog és elégedett voltam! A fotóst megkértem, hogy csináljon rólam egy képet a célvonalnál. Rövid nyújtás után elindultam a szállás felé. Szép lassan, közben szurkolva a beérkezőknek. A vízhólyagomat éreztem, de nem volt különösebben fájdalmas. A fárasztó felkészülés, meghozta a gyümölcsét. Azt szoktam mondani, hogy inkább az edzésen dögölj meg mint a versenyen. Ez most bejött. A szállásra érve, lehuhanyoztam majd megittam a nevezésnél kapott sörömet. Édes pillanatok! Majd ledőtem az ágyra és elaludtam.

Sötét volt mire felébredtem. Telefonon megnéztem merre jár a Zoli. Miközben nyomkodtam, jött egy SMS: "Mindjárt az utolsó ponton vok! :-)". Jó időt fog menni, számolgattam fejben. Szép lassan összekészülődtem és elindultam a cél felé, hogy szurkoljak Zoli beérkezésénél! A célba érve elég hideg volt és a csarnok nem volt nyitva, legalábbis a pálya része. Kint meg nem volt túl meleg. Bent melegedtem egy kicsit a zuhanyzóknál. 22:00 felé elindultam Zoli elé. A céltól kb. 200 méterre egy kanyarnál áltam meg és szurkoltam a beérkezőknek: "Brávó, go-go-go!, 200 hundred meter the finish line!" :-) Egyszer csak feltűnt Zoli! Mivel szembe világított a fejlámpával ezért nem voltam biztos benne, hogy ő az. Rákiabáltam, hogy Csiszár Zoli te vagy az? Jött a válasz: "Azt hiszem!". Együtt futottunk be a célba, illetve a végén a ritmus váltást már nem bírtam lekövetni. Zoli 10 óra 32 perces idővel teljesítette élete eddigi leghosszabb távját (67 km)! Ezúton is gratulálok neki!

Szinte semmi fáradtság nem mutatkozott rajta. Nem sántított és nem is fázott a hűvös éjszakában. A szállásunk irányában lévő étteremhez sétáltunk ahol ettünk egy tésztát és ittunk egy megérdemelt sört.

Persze, hogy a verseny és a friss élmények volt a téma. Az étteremből elindulva Zolinak totál beállt a lába. Szegény alig bírt menni, ráadásul nagyon vacogott! Még jó, hogy csak pár száz métert kellett megtenni a szállásig. 

Jó mulatság, férfimunka volt! Kevés szenvedés, téli-nyári időjárás, sok élmény jellemezte ezt a százast, illetve száztízest! Egy ideig most nem futok! :-) Ja igen a kádból már kiszálltam és billentyűzettel folytattam a beszámoló írását. Úgy azért jobban haladtam. (Az Új-zélandi fickó sajnos nem ért célba.)

 u.i.: menjetek futni!

Hogyan "keletkeznek" a terepfutók? Sokan megunják az aszfaltot, vagy már nem találnak benne elég kihívást. Van hogy azért térnek át a földútra mert az aszfalt nagyon igénybe veszi az ízületeket. Néhányan rögtön terepen kezdenek futni. Véleményem szerint ők kevesen vannak, hiszen a szintemelkedések nagyon meggyötrik a kezdő futókat. Talán a legtöbben teljesítménytúrázással kezdik. A túrákon egyre jobban megerősödve bele-bele futnak. Aztán szépen lassan egyre inkább a futás felé tolódik el a túrázás. Egyszer aztán már többet futnak mint gyalogolnak és megszületik a TEREPFUTÓ. Én is mint sokan mások túrázással kezdtem. Az 50 km-es túrák eléggé megviseltek, mivel köztük 2-4 hét szünetet hagytam. Hogy jobban bírjam a túrákat elmentem futni a közeli tópartra. Egyre jobban ment a futás síkon és kipróbáltam magam terepen is. Mivel a futás gyorsabb mint a gyaloglás ezért itt is ragadtam. 

Mai napig szeretek teljesítménytúrákra járni. Túrázni ugyan már nem túrázok, de szívesen futok rajtuk. Praktikusak mert olcsók, sok van belőlük és általában nem szükséges rájuk előnevezni. Az Istria100 felkészülés részeként hétvégén a Vértesben terveztem futni, de aztán mégis inkább a Börzsöny felé vettem az irányt. Kinéztem a hétvégére a legszintesebb túrát a közelben és ez a Dél-Börzsönyi kilátások volt.

04:00-kor keltem és 06:20 körül már Zebegényben voltam. A rajtban rajtam kívül alig lézengett 1-2 ember.

Gyors nevezés után elindultam az 50 km-es távon. Az 1. ellenőrzőpont után nem sokkal Y elágazáshoz értünk. Az órám szerint jobbra kellett volna tartanom, de többen egyenesen mentek a sárgán. A térkép szerint is egyenesen a sárgán kellett volna menni, de szerintem meg nem. Előző nap megnéztem a GPSIES-en és a sárga körséta jelzés volt a mienk. Kis várakozás után egy lány is odaér hozzánk és ő is a jobbra utat mondja elég határozottan. Szuper, akkor hibás a térkép! A túra folyamán nagyjából 25 alkalommal kell majd jelzést váltanunk. Remélem az órám rendben végigvezet az útvonalon.

A táv első fele elég masszív szinteket tartalmaz. Sokat nem futottam benne. Viszont nagyon szép rész ez, több helyről megcsodálható a Dunakanyar. Leginkább a Remete-barlang tetszett ahol a harmadik EP. volt.

Kissé kitett ösvényen közelíthető meg a barlang bejárata. Szemből a Duna túloldaláról már többször figyeltem a hegyet és a barlangot. Most végre megnézhetem közelről is.

Innen a Szent-Mihály hegy felé veszem az irányt. Lefelé sem könnyen járható, oldalra dőlő ösvények után könnyebben járható részek jönnek, húzós emelkedőkkel. Többen szembe jönnek, ők az elején rossz irányba indultak és fordítva teljesítik a kört. Nem nagy tragédia. A hegytetőn az igen érdekes kilátó fogad és egy pontőr. A pecsét még nem ért ide ezért egy D betűt kapok a lapra. Egy nagy műanyag hordó tele van Cerbonával, közülük választok egy kókuszost. A kilátóból megnézem a Dunakanyart, sajnos kissé párás az idő.

Hosszú lejtő után visszatérek az első pontra. A pontőrök szerint harmadik vagyok. Fogy a vizem illetve ISO-m mint a fene, mert meleg az idő. 1,2 literrel indultam és már bőven túl vagyok a felén. Mármint nem a táv felén, hanem a vízkészlet felén. Az 5. pontnál a Kövesmező ponton kellemes meglepetés fogad. Egyrészt adnak vizet, de a lényeg a rétes. Túrós, mákos vagy meggyes! Én a túróst választom. Nagyon jól esik!

Ismét emelkedő, de most már kevésbé szép a táj. Sőt egész felejthető ez a szakasz. A hatodik pont ráadásul személyzet nélküli pont. Óvatos emelkedő a Só-hegyre és haladok a következő pont felé. A kisebb emelkedőket megfutom a nagyobbakon meg sétálok. Nem erőltetem, de haladok. A hetedik pont egy műút szélén a Rózsakunyhónál van. Itt vár a beígért zsíroskenyér és víz. Csalamádéval eszem a kenyeret, kevés hagymával. Jók ezek a túrák mert itt van emberi kaja is.

Egy vadászlesnél balra fordulok és kellemetlen, meredek emelkedőn keresztül jutok fel a Kittenberger-vadászleshez. Fent matricát kell ragasztani. Nézem a lapot vagy két percig, de nem találom hová kell raknom. Közben felér egy srác is és ő találja meg a matrica helyét. Nem volt elsőre egyértelmű, vagy már fáradok.

Egy könnyebb szakasz jön, kellemesen futható erdei úttal. Normál tempóban kocogok lefelé amikor megbotlok és zuhanok. Esés közben egy tizedmásodperc alatt beugrik az előző esésem és mivel védeném a térdem ezért teszek egy negyed fordulatot és az oldalamra érkezem. Esés közben félhangosan kipréselek magamból egy szót: "Picsába!". Földre érés után vizsgálat. Térdemnek semmi baja. Oldalam egy picit megütöttem, a könyököm meg egy kissé vérzik. Nemrég kaptam tetanuszt, ez most jól jön. Ülök a földön és bámulok magam elé. Ennyire béna vagyok vagy a Hoka nem működik nálam jól? Nem szoktam én ennyit esni. Felállok és lassan kocogok tovább.

Kismaros-Morgó pontra érve a pontőr segít lemosni a sebem. Egyáltalán nem vészes. ISO-t is kapok a ponton amin nagyon meglepődöm. Az ISO mellé TWIX-et is kapok amit útközben elmajszolok. Innen egy hosszú szakasz következik az utolsó pontig. Egy mezőnél az órám sípol, rezeg. Letértem az útról. Elhibáztam. Visszafordulok és jobbra folytatom. Még jó, hogy szólt. Max. 100 métert tévedtem. Belefér. Közel a cél és még van némi erőm, belefutok az emelkedőkbe. Egy patak mederben haladok, kidőlt fák között. Elég sok a kiránduló akiket kerülgetek. 

Pusztatorony személyzet nélküli pont után Törökmező jön. Egy kis halastó partjára érek egy hétvégi házhoz, itt a pont. Aztán rá kell jönnöm, hogy ez mégsem az. A házban nyitva az ajtó, beköszönök de nem jön válasz.

Megyek tovább. Törökmezőre érve újra zsíroskenyeret osztanak, de mikor közelebb érek gyanús lesz. A nő magyaráz egy párnak, hogy a pénztárnál kell fizetni. Akkor ez nem is a frissítőpont, csak a büfé települt ki. Mondjuk nem is vagyok éhes. Messziről kiabálnak, hogy erre-erre. Pár falat almát bedobok és egy kicsit leülök. Nézem a kirándulókat. Van itt egy kis vadaspark is.

Indulás! A következő már a cél lesz, de még van közben egy személyzet nélküli pont. Meg szerintem egyet kihagytam valahol. Pedig végig az útvonalon haladtam, talán nem vettem észre. Vagy nem is volt kint. Vajon így elfogadják a teljesítésem? Talán a track-el és a fényképeimmel tudom majd igazolni. De ha elég gonosz a szervező (én az lennék) akkor nem adja meg. Mindegy, de futottam egy jót. Azért egy rohadt szemét ha nem adja meg! "Tudod mit nyuszika: Ba..d meg a fűnyíród!". De végül is jogos ha nem adja meg. Ezzel az elmélkedéssel eltelik 2-3 kilométer. Jön még egy jó meredek hegy a végén a Malom-hegy. Aztán kiderül, hogy csak a térképen meredek. A valóságban egy dombocska.

Nagyon figyelve futok a cél felé. Figyelem a személyzet nélküli pontot, de sehol Kb. a jelzettől 1 km-el odébb egy srác ül egy kempingszékben. Jéé, itt a pont és van személyzet is. A srác szerint én vagyok itt az első, más még nem járt itt. Megkapom a jelvényem! Kérdem, hogy itt a vége a falu szélen? Nem nincs itt, de azt mondták hogy adjam itt oda a jelvényt - jön a válasz. Kissé furcsa. Kocogok tovább a falu felé, közben eszembe jut, hogy Hangya barátom mondta pénteken, hogy toljam meg a végét 4:30-as ezrekkel. Hát tolom neki. 5 perces jön csak össze, remélem nem lesz szomorú! :-) Egyszer csak kibukkanok a házak közül és az iskolánál találom magam. Jéé, itt is a cél. Stoppert lestoppolom. 6 óra 42 perc. A célban a vonalkód olvasónak nem tetszik a tűző napsütés. Csak ketten vannak előttem, de várnom kell 2-3 percet mire leolvassák a kódom. Nem mintha bármi múlna ezen a 2 percen. Simán elfogadják a teljesítésem, nem is nézik meg igazán az ellenőrző lapot. Helyben nyomtatják az oklevélre a nevet. Szeretem figyelni, hogy mások hogyan dolgoznak. Néha lehet tőlük tanulni.

7 órán belül szerettem volna menni és ez sikerült. 48,5 km, 1950 m szint. Majdnem sikerült megfelezni a szintidőt. Sikeres futás volt! Persze az esést leszámítva. Az útvonal eleje kifejezetten szép volt. A második fele már nem tetszett annyira (kivéve a patakmedret). Az útvonal jelölés helyenként nagyon jó volt, de több helyen nem lehetett eldönteni merre kell menni. Se jelzés, se szalag. A kapott színes térkép az elején elég zavaros és pontatlan volt. Később már el lehetett vele találni. A honlapról letölthető volt a track, nem kellett nyomozni utána. Track segítségével pedig már könnyű tájékozódni. Zebegény nagyon kellemes hely. A kora nyarat idéző napsütésben megkívántam a fagyit. A központban lévő Spar-ban nem volt. A közeli cukrászdában viszont igen. Sós karamellás fagyit még úgysem ettem. Fagyizás közben szurkoltam az ismerős beérkező futóknak. Aztán már csak haza kellett vezetnem és közben nem elütni a félszáz öngyilkos jelölt motorost az Esztergom-Tatabánya útvonalon.

A felkészülés legkeményebb heteit éljük, futjuk. Csiszár Zolival neveztünk az Istria100 futóversenyre. Zoli a 67 km-es távra én pedig a 110 km-esre. Gondolkoztam a 100 mérföldes távon, de nem mertem bevállalni. Mivel az én távomon 4400 méter szint van a Zolién pedig 2500 m, ezért március 15-én pénteken lépcsőzni mentünk. A környék legnagyobb lépcsője a tatabányai Turul emlékműhöz vezető 419 lépcsőfok. Én 10 kg-os (vízzel és kézi súlyzóval megrakott) hátizsákkal, Zoli pedig 4 kg-os zsákkal vágott neki. A cél az volt, hogy 10x megjárjuk fel és le. Egy kör nagyjából 13 percet vesz igénybe. Az előző heti VTM-et még nem pihentük ki, de ez nem vette kedvünket. Lihegve, de lenyomtuk a 10 kört! Az utolsó két kört kivéve nem volt olyan kemény, mint amire számítottam.

Estére vacsora meghívásunk volt Pestre. Fecóékkal egy sörözőbe mentünk. Marhapofával, knédlivel és jófajta cseh sörökkel pótoltam az elvesztett kalóriákat. Nagyon jó volt ülni, beszélgetni és sörözni! Másnap jól rápihentem. Illetve nem annyira mert délután sétáltunk Lucával 5 km-t a Turulhoz! :-)

Vasárnap reggel 05:00-kor keltem, mert hétvégén hajnalban kelni jó! Mondjuk aludni még jobb, de egy ultrafutónak ez igen ritkán adatik meg. Azért keltem korán mert edzésképpen le akartam futni a Sunset eTrail 42 km-es távját. 6 óra előtt egy kicsivel a csarnoknál voltam. Kunya Zoltán is éppen futáshoz készülődött, ő a VérKört választotta. Együtt indultunk neki a választott távunknak, de Zoli pár száz méter múlva visszafordult mert nem zárta be az autóját. Egyedül folytattam. A vádlim egy gránit tömb. Totál be van durranva. Jót tett neki a 4000 lépcsőfok. :-) Mire Majkra érek - az első ponthoz - egy kicsit javul a helyzet. Gyönyörű napkeltében futok át Majkon.

Kívánni sem lehetne jobb időt. Olyan tiszta a levegő, hogy harapni lehet. Jó erőben vagyok, könnyedén szelem át a Vértest és gyorsan Várgesztesre érek. Az idő melegszik én meg vetkőzöm.

Két kulacs vízzel vágtam neki a terep maratonnak, mert féltem hogy Vérteskozmán még el lesz zárva a nyomóskút. Szerencsére nincs elzárva, töltés után futok tovább.

A ponton nincs térerő. (Ejnye Paripa!) Lefelé jó saras az út, csúszik mint a fene. Vissza kell vennem a tempóból. Simán megfutom a sárga jelzés emelkedőjét, jól érzem magam. A kevés pihenés nem látszik a tempómon, Várgesztes-keletnél (18,6 km) még 10 km/h átlagsebességgel futok. A következő emelkedő a kék + jelzésnél fogad. Ez most is kemény. Esélyem sincs megfutni. 23 km-nél lemegyek a Szép-Ilonka forráshoz vízért. Ez egy megbízható forrás.

Iszom és megtöltöm mindkét kulacsom. A piros jelzés tetején jön szembe velem Kunya Zoli.

Itt pont szembe megy egymással a VérKör és a Sunset útvonala. Jókedvűen üdvözöljük egymást és váltunk pár szót. Számolgatni kezdek, ha bírom a tempót a Somló-hegy után is akkor egyéni rekord lehet belőle. Elfutok a rossz emlékű tócsám mellett. Pár hete itt botlottam meg és vertem szét a térdeimet. Míg élek nem felejtem el! 

Körtvélyespuszta után autókra és Urszán Robira leszek figyelmes. Futóverseny lesz itt ma! Multinavigator Trail. Ezt most kihagyom. Innen 9 km-re van a Somló-hegy. Még mindig jól érzem magam, szuper az idő és ez az én napom! Néha éneklek egy kicsit félhangosan. Ha jól megy a futás szoktam. :-) Viszonylag könnyen futom meg a kéket és ráfordulok a pirosra. Az emelkedő nagy részét megfutom és a tetőn eszem egy paradicsomos gélt. Most finomabb mint a VTM-en volt. Vagy kevésbé szar a gyomrom. 5 perces kilométerekkel csapatom lefelé Somló irányába. Jön az utolsó hegy! Futok felfelé, egészen a meredek részig. 3 óra 38 percnél érem el a kilátót.

Remek, ez már egyéni rekord lesz. A kérdés már csak az, hogy mennyivel döntöm meg az előző időmet. Önmagammal a legjobb versenyezni. Ez aztán a fair, kiegyensúlyozott küzdelem. Lefelé Paripa fut velem szembe és szurkol. Kiabál, hogy ne álljak meg és hogy nyomjam meg a végét! Így teszek. 1-2 alkalommal bele sétálok és frissítek. Az aszfaltos részt megnyomom az utolsó km-t 5 perc alatt teljesítem. Leolvasom a csarnoknál az utolsó QR kódot. Időm: 4 óra 15 perc 47 mp. 16 perccel jobb mint az eddigi időm! :-)

A futásom számokban:

- átlag tempó 6:03 perc/km

- átlag pulzus 148 ütés/perc

- átlagos lépéshossz 103 cm

- átlagos lépésütem 160 lépés/perc

Sunset teljesítéseim:

Az időjárás gyönyörű volt! A terep néhány helyen nagyon sáros volt, de alapjában véve elég jól futható. Ma kijött a lépés és végre meg lett a gyümölcse a sok elvégzett munkának! Az időnek nagyon örülök, főleg mert 5 órát terveztem. Egy "kicsit" jobb lett. Még két kemény hét vár rám aztán visszaveszek az edzésekből és rápihenek az Istria-ra.

u.i.: menjetek futni

A Vértes a magyar terepfutók egyik kedvelt terepe. Nem a legmagasabb, nem is a legszebb hegységünk. De van benne valami ami mégis ide vonzza az ország futóit évről évre. Az biztos, hogy jól futható "kellemes" emelkedőkkel tarkított túraútvonalak hálózzák be. A terepfutas.hu története is innen indult 2007-ben, az első Vértes Terep Maratonnal. 

Idén is a szokásosnak mondható csapattal veszünk rajta részt. Váli Pisti, Csiszár Zoli, Paripa és én indultunk rajta. Zoli a maratoni távot választotta, mi pedig az ultrát. A terepfutók közül az évek alatt sikerült sokakat megismernem. A csarnokban rengeteg ismerős arc bármerre nézek. Üres pad viszont alig. Kezdjük kinőni a csarnokot. Hatalmas zsivaj, rengeteg futó. Zajlanak a szokásos előkészületek. Paripa kérdezi, hogy hol a gél amit hoztam neki. Ígértem neki sós-paradicsomos géleket, de otthon felejtettem. :-( Gyorsan veszek kettőt az egyik standnál. :-)

Rajt előtt egy közös fotó és már megyünk is ki a rajt zónába.

Az ajtóban Csanya üdvözöl minket. 09:00-kor elrajtolunk. Elég hátulról sikerül indulnom, így a faluban igyekszem előre. A szokásosnál nagyobb a tömeg, nem tudok teljesen a saját tempómban futni. Sebaj, még úgyis lesz időm előzni. A faluból kifelé valami furcsát veszek észre. Egy vádlin ismerős érem képe jelenik meg előttem. Közelebb futok és alaposan megnézem. Igen, ez nem más mint egy Vércse érem tetoválás! :-)

Gazdájával Máyer Csabával beszélgetek egy kicsit. Elmeséli, hogy milyen borzalmas, viharos körülmények között teljesítette a Vércsét. Körülötte csapkodtak a villámok, gyakorlatilag végig szakadt az eső. Már útközben megfogadta, ha túléli akkor magára varratja az érmet. Így is lett! 

Az első pontig megmászunk egy nagy hegyet (nem futva) és megtekintem a tócsát aminek jeges vizében 3 hete megfürödtem. :-) Most szinte nincs is benne víz. Körtvélyes-puszta előtt a fenyvesnél van egy rövidebb emelkedő. Mindenki gyalogol de én megfutom és ezzel vagy 10 embert előzök meg. Hazai pályán nagy a pofám! Lassan elérjük az első pontot. A pont előtt kidőlt fák lassítanak. Nincs nagy tömeg a ponton. Sós kekszet, olivabogyót, és uborkát eszem. Megtöltöm a kulacsom ISO-val és tovább indulok. 

Mária-szakadék jön, az egyik legszebb hely a Vértesben. (Ez a béna képen persze egyáltalán nem látszik szépnek, de hát siettem.)

A kék jelzésen Gesztes felé indulunk. Vitány-vár után összefutok egy sráccal. A Roki fánál felfelé kérdezi, hogy melyik a jobb ösvény. A lentit ajánlom neki. Pár mondat után kiderül, hogy ő is VérKör teljesítő. Jól esik a lelkemnek, hogy mindenki milyen örömmel mesél VérKörös élményeiről. Útközben megbeszéljük, hogy a szokásosnál magasabb a pulzusunk és ez nem jó. :-) Gesztesre érve meglepve fogadom, hogy a pont elköltözött vagy ellopták. Mikor legutóbb voltam még a buszmegállóban volt. Most pedig a falu végén van.

Szerintem ez most jobb hely, hiszen itt válik el a maraton az ultrától.

Frissítés után megint szóba elegyedek egy sráccal. Az előttünk álló hegyekről beszélgetünk. A kék+ emelkedőjén végre "légüres térbe" kerülök. A legtöbb ultra távú (42 km-nél hosszabb) versenyen eljön egy olyan pillanat amikor egyedül maradsz. Se mögötted, se előtted nincs senki. Imádom az ilyen szakaszokat. Kicsit magamba tudok fordulni és a saját tempómban haladok. Vérteskozma előtt sikerül megelőznöm két futót. A pontról elindulva eszembe jut, hogy nem csekkoltam. Illetve fogalmam sincs, hogy csekkoltam-e. Visszaszaladok 30 métert és újra "dugókázok". Biztos ami biztos. 

Egy könnyebb szakasz jön. Lejtő majd hosszú nagyjából sík aszfalt. Valahogy nem fűlik hozzá a fogam. Nem megy jól a sík szakasz. Aztán balra befordulunk a zöld jelzésen a Sárkánylyuk-völgybe. Nem olyan rettenetes mint a neve. Hosszan emelkedik, de futható. Néha azért bele kell már gyalogolnom. Közben Csanádi Bélával beszélgetek a kalandos VérKör teljesítéséről. Ez egy ilyen dumálós verseny lett. Kiderül, hogy Béla első alkalommal 92 km-t ment a VérKörön egy komolyabb eltévedés miatt. Bélával nagyjából egyezik a tempónk. Hol én, hol ő előz meg. Az utolsó előtti pont Kapberek pusztán van. Évekig mi hordtunk ide kólát gyalog. Idén sajnos nincs kóla csak ISO és víz.

Elindulok az utolsó 12 km-re. Eszem egy paradicsomos,sós gélt. Ez egy új termék, most próbálom ki először. Nekem elsőre nem jön be. Kicsit rossz a gyomrom ezen a szakaszon. Nincs nagy baj, pár böfögéssel úrrá leszek a problémán. :-) Nagyjából kilométerenként megállok és sétálok pár lépést. Valahogy össze kéne magam szedni, kéne egy kis motiváció. Az utolsó pontra Bélával együtt érünk be. Eszek pár falatot, iszom két korty kólát és töltök a kulacsomba egy kis ISO-t.

Elindulok és megelőzöm Bélát. Később lassulok, nem esik jól a sík aszfalt. Béla visszaelőz. Elhagyjuk jobbra az aszfaltot, innen 3,3 km. Reggel megnéztem a távot. Lefelé menet megelőzök két leányzót. Előttem 4-et futnak (köztük Béla). Tempót váltok és lehagyom őket. A falu széléig összeszedek 100 méter előnyt. Innen már csak végig kéne bírni. Egész jól megy. Futok egy 4:45-ös km-t. Megelőzök még egy srácot. Érzem, hogy bírni fogom a végéig. Még egy gyors 4:35-ös kilométer és már látom a templomot. Hátranézek, sehol senki! Célegyenes és bent vagyok!!! 

5 óra 9 perc 53 mp lett az időm. Ezzel a 144 férfi indulóból a 41. helyen végeztem. Akárhogy is nézem ez az első harmad. Nem is rossz ez egy 40 éves hobbi futótól! :-)

A versenyt az Istria 110 km-es versenyre felkészülésnek szántam. Nem voltam pihent, a héten lépcsőztem és csütörtökön még futottam is. Ennek ellenére jól sikerült. 5 és fél órán belül terveztem és ez bőven meglett. A pulzusom sajnos elég magas volt végig, jóval magasabb mint edzéseken szokott (158-as átlag lett). A verseny úgy érzem elérte a határait. Ennél több indulót tényleg nem bír el a csarnok, de a pálya sem. Most még éppen élhető, élvezhető maradt. 

Köszönjük a rendezést és gratulálok a teljesítőknek!

2019.02.16-án estem el szombaton. Már az esés után eszembe jutott, hogy a gyorsabb regenerálódás miatt szakember segítségét veszem igénybe. Nem lenne jó sokat kihagyni az edzésekből, mert nevzetem az Istria 110 km-es távjára ami áprilisban lesz. A környei Sebcentrumba mentem el hétfő délelőtt. Csütörtökön akartak fogadni, de hosszas könyörgésemre végül mehettem hétfőn. Annyit tudtam róluk, hogy kifejezetten nehezen gyógyuló sebekkel foglalkoznak.

Megnézték a sebem és megállapították, hogy sikerült jól beszárítanom. Eddig azt hittem az jó ha varasodik a seb. Mint megtudtam nem jó, mert a száraz fedőréteg meggátolja hogy a bacik kifelé távozzanak, ezért inkább befelé keresnek magunak utat. Így a seb könnyebben begyullad és lassabban gyógyul. Olyan helyeken ami hajlik (térd, könyök stb.) nedves sebgyógyítást alkalmaznak ma már. A nedvesen tartott seb kevésbé fáj, húzódik és könnyebben kitisztul. A regenerálódási idő nagyjból a felére csökken a hagyományos ellátáshoz képest. A Sebcentrumban ragasztottak rá valami barnás ragadós anyagot és bekötözték. Még a kezemen lévő kisebb sebeket is ugyan így látták el. Aztán megkérdezték, hogy mikor kaptam utoljára tetanuszt. Mondom, szerintem soha. Már hozták is a tűt és a fecskendőt. Forduljak oldalra. Farba kaptam. Egyáltalán nem fájt, sőt másnap sem éreztem. Most vagy egy városi legenda, hogy a tetanusz nagyon fáj vagy nekem volt szerencsém.

Hétfő-Szerda között hajlításra azért még erősen érzékeny maradt a lábam. A lépcsőzés nehezen ment. Szerdán kellett visszamennem kötözésre. Levágták az előző kötést és leszedték a ragacsos anyagot. Alatta szépen gyógyult a seb. Kérges var nem volt rajta, de volt benne még némi genny. Csipesszel leszedegették a maradék ragasztót és fertőtlenítették a sebet. Aztán egy ezüst tartalmú "fóliát" kaptam rá. Azt leragasztották, majd újra bekötötték.

Csütörtök délután már tudtam úgy menni, hogy nem húzódott a seb ha léptem. Elmúlt a sántítás. Péntek délelőtt újra kötözés. A seb kb. harmadára zsugorodott, de volt benne még egy kevés genny. Most alga tartalmú anyagot tettek rá és a tetejére megint az első kötözéskor kapott ragadós anyagot. Majd az egészet bekötötték.

Szombaton már egyáltalán nem érzetem és egy rövid 5 km-es kirándulásra mentünk a családdal. A túra folyamán egyáltalán nem fájt. Vasárnap már nem bírtam tovább idegekkel! Reggel 06.00-kor keltem és futni indultam. Laza, óvatos tempót és aszfaltot választottam. Kicsit sokáig tartott míg újra felvettem a futótempóm, aztán már nem volt gond. Talán még annyi, hogy van bennem némi para. Nem szeretnék újra elesni! :-) 11 km lett a vége, jól esett újra futni.

A kötés még a lábamon van, de már egyáltalán nem érzem a sebet. Kedden megyek utoljára vissza a dokihoz és akkor fogom magam véglegesen gyógyulttá nyilvánítani!

Ha valakinek hasonló, horzsolt sérülése lesz a jövőben - megfelelő ellátás esetén - nagyjából arra kell számítani, hogy 7-8 napot kell kihagyni az edzésekből. De egyszerűbb ha nem estek el!

Előzmény: Véres edzés

A mai szombat reggel sem indult másképpen, mint általában. A tél, a felkészülés jegyében telik a tavaszi versenyekre. Ma is egy hosszú futásra indultunk Paripával a Vértesbe. Ragyogó idővel indult a nap. Csillogott a zúzmara a hajnali napsütésben.

Somlóról a Szép-Ilonka forrás felé haladtunk tovább. A forrás után megmásztuk a Gráciák-bércét. Szép kilátás volt a kissé párás időben. A Mária-szakadék felé folytattuk az utunkat. A talaj keményre volt fagyva.

Egyszer csak megbotlottam. Éreztem, hogy ezt nem tudom megfogni. Elestem. Esés közben már láttam, hogy egy befagyott tócsára fogok érkezni. Közel, s távol ez az egyetlen tócsa volt útközben. Ráestem a jégre, ami beszakadt alattam. Csurom víz lettem. Láttam, amint az órám is víz alá merül. Gyorsan kikászálódtam a pocsolyából. A térdemben éles fájdalmat éreztem. Egy darabig csak álltam és fájlaltam a lábam. Paripa mondogatta, hogy öltözzek át. Már, ha van nálam valami. Mindig viszek magammal egy tartalék széldzsekit, így azt felvettem. Paripa megszólalt, hogy vérzik a lábam. Mindkét térdemen kiszakadt a nadrág és a véres húsom kandikált ki belőle. Pont a Vértes közepén jártunk, a legközelebbi lakott település, úgy 8 km-re volt. Autóval a legközelebbi megközelíthető rész kb. 3 kilométerre. 0 fok körüli hőmérséklet. Jobb helyen nem is eshettem volna. Sétálni kezdtünk. Tudtam, hogy átázott ruhában mozogni kell. A térdem már kevésbé fájt. Aztán lassú kocogásba kezdtem. Szerecsém volt, mert a térdkalácsomat ütöttem meg, ami a futáshoz nem nagyon kell. A kezemen az egyik ujjamból csöpögött még a vér, ezért megálltam és egy papírzsepivel betekertem. 1-2 km múlva elmúlt a fájdalom a lábamban és folytattuk az edzést. Itt már végre tudtam nevetni a saját bénaságomon, szerencsétlenségemen. Hogy a fenébe tudok beleesni a környék egyetlen (befagyott) tócsájába? Jégtörő Mátyás! :-) Futás közben úszóleckét vettem. Ja és a VérKör útvonalán estem el. A név kötelez!

Az edzés 31 km lett, lassú tempóban. (A futónadrágom a kukában végezte, de az órám és a telefonom megmenekült!)

A téli futás nem veszélytelen. Egy barátom néhány hete törte el a szárkapoccsontját. Megcsúszott egy jégbordán. Én sok éve futok hóban, jégen, sárban. Elég ritkán szoktam elesni. Hát most sikerült. Ráadásul jó szerencsétlen módon, pont bele egy pocsolyába. :-) Jövő héten meg mennék a Lefagyszra...

Amit szerintem mindenkinek magával kellene vinnie egy téli futásra, azok a következők:

•  telefon
•  tartalék dzseki
•  túlélő fólia
•  minimál eü. csomag (gézlap, leukoplast)
• +1 csoki

Súlynak nem súly és életet menthet adott esetben. Képzeld el, hogy elesel. Megsérülsz, nem tudsz tovább futni, térerő pedig nincs. Hogy fogod kihúzni azt az 1-2 órát mínusz 5 fokban, amíg kimászol egy olyan helyre, ahol már segítséget tudsz hívni? Légy felkészült! De ha a súly miatt aggódsz, akkor gondolj arra, hogy edzéshez többen súlymellényt használnak. ;-)

u.i.: Vigyázzatok magatokra és ne essetek pofára!

Folytatás: Gyógyulás

Mikor közösen futottuk az év elején éreztem, hogy maradt még bennem. Ezért tudtam, hogy vissza jövök és egyedül is nekivágok a 42 km-es SunSetnek. Nem igazán volt tervezve, csak hétközben az egyik hajnali futásnál jutott eszembe, hogy ez egy kiváló edzés lehetne. Egyébként is 30 körüli távot terveztem a hétvégére, ezzel még egy tizessel megtoldom. Nem mondom, hogy top formában vagyok de azért mostanában egész jól megy a futás. Na lássuk mire lesz ez elég. Magamnak 4 óra 45 perces szintidőt határoztam meg.

Reggel indulás közben jutott eszembe, hogy még nem is neveztem. Gyorsan beneveztem hát! Mivel a rajttól alig 1 km-re lakom ezért kocogva mentem a sportcsarnokhoz. Ezzel a bemelegítés is megvolt. 

06:10-kor elrajtolok. 17 fok és felhős idő volt. Hétközben volt ennél hűvösebb is, de azért ez még nem meleg. Az első pontig kicsit túl gyors. Kicsit visszaveszek a tempóból. Unalomig ismert útvonalon futok a gesztesi vár felé a sárga jelzésen. 05:40 körüli kilométerek a nyiladékban. A várhoz nem futok fel teljesen az utolsó 30 méterben sétára váltok. Kód olvasás után azonnal lefelé indulok. Erős tempóban futom meg a lefelét, aztán a Kozma felé vezető mélyúton persze csökkentem a lépésszámot. Felérve eszem egy sport szeletet.

Kozmán kulacs töltés és mosakodás. Már itt a csap alá dugom a fejem. A pont előtti mező az egyik kedvenc helyem az útvonalon. 

A ponthoz érve nem nincs térerőm, ezért olvasás után futok is tovább lefelé. Tervúton bal kanyar és hosszan óvatosan emelkedem. A sárga emelkedője fatörmelékkel tele, de futható. Hosszabbra emlékeztem. A lefeléket próbálom 5 perc alatti tempóval megfutni, így tudok egy kis időt nyerni. Várgesztes-kelet ponthoz 1 óra 51 perc alatt érek oda. Jobb mint a tervezett. De most jön csak a fekete leves.

A kék + emelkedőt biztosan nem tudom megfutni. Kb. a negyedénél már gyaloglásra váltok. Hosszú, keserves mászás ez. Közben az UTMB teljesítőkre gondolok, akik pont most futják a 170 km-es távot az Alpokban. Na az illetve azok a hosszú emelkedők nem ez a dimb-domb itt a Vértesben! :-) Mondjuk ott a tempó is más. Egész jó tempóban felérek a tetejére és kocogni kezdek. A tervútnál favágók dolgoznak, tovább egyenesen a zöld + majd a zöld jelzésen. Eszem egy műzlit. A VérKör-hegy után jó kis lejtő, aztán egy enyhe emelkedő jön. A VTM-en ezt nem mindig tudom megfutni, most simán megy. A Szép-Ilonka forráshoz lefutok és megmosakszom, vizet töltök, ISO-t mixelek.

Elég sok időm elmegy ezzel, de muszáj tankolni mert még messze a vége. A piroson fölfelé megint csak a séta marad, de aztán jól futható rész a Körtvélyesi pontig. Itt megint nincs térerőm a Telenor hálózaton.

Mindegy, megyek tovább és majszolok egy Balaton szeletet. Közben a nap is kisütött és most már meleg van. A kék jelzésen kocogok kis híján megfutom az emelkedőt. A tetőn találkozom két turistával, a hölgyet halálra ilyesztem. :-) Jön a Vitányvár aztán a Roki fa emelkedője. Mindig csak a soron következő emelkedőre koncentrálok, előbbre nem gondolkodom. A Szarvas-kút után rátérek a piros jelzésre, de az emelkedőt már meg sem próbálom megfutni. Inkább a lefelére tartalékolok. Felérve eszem egy gélt. Ezzel megszegek egy fontos szabályt. Versenyen csak olyan egyél amit előtte már edzésen kipróbáltál. Egy új gélt hoztam magammal, szerencsére nem lettem tőle fostos. :-) Egész jól megy a lefelé, de már a Somló-kilátó rettenet emelkedőjén jár az eszem. Fölfelé a lankás szakaszt megfutom, aztán a meredek részen sétára váltok. Nehezen megy, de felérek.

Gyors olvasás és fotó után lefelé indulok. Meg kell állnom a lejtőn! Mi van?! Szétestem fejben, mintha vége lenne. Az utolsó komoly emelkedő is megvan és bőven szintidőn belül vagyok. Elvesztettem a motivációt. A temetőbe muszáj bemennem vízért. Kifelé a táblát olvasom, de nálam nem működik a felirat.

Oroszlányig többször bele kell gyalogolnom. Utána ismét jól megy a futás, de már nem bírom folyamatosan. A Majki utcában Paripa jön elém. Ez ad egy kis erőt és futok egy erős kilométert. A városban egyszer még belesétálok és szuszogom egyet, aztán már futok a célig. A célban meglepetés! Kb. 20 ismerős áll a sportcsarnok előtt és mindenki nekem szurkol! :-) Nyagyon jó érzés, mintha valami brutál versenyt teljesítettem volna! Leolvasom a cél kódot! 4 óra 31 perc 59 mp! Ejjha! Fogadom a gratulációkat! Örülök, hogy vége!

A padra ülök és próbálok válaszolni a kérdésekre. Nehezen jönnek a szavak! Köszönöm mindenkinek a csodás befutót!

Sikerült a kitűzött szintidőn belül célba érnem. Az időjárás is egészen jó volt. Frissítés is rendben volt. Somlóról hazafelé vezető út volt egy kissé rosszabb mint a tervezett. Jól sikerült edzés/verseny volt! Legközelebb ezt már nehéz lesz megdöntenem. :-)

Hosszú tervezgetés után végre sikerült összehoznunk! A Kószák túrázni mentek!  Az úticél: Szlovákia, Magas-Tátra. Pénteken indultunk munka után Menguszfalvára. Este 20:30 környékén érkeztünk meg a szállásunkra. 

1. nap Kriván

Hajnal 05:00-kor kelünk és 06:15-kor már a Csorba-tó parkolójában vagyunk.

A mai uticél a Magas-Tátra, Kriván nevű csúcsa. Ez a legnépszerűbb csúcsok egyike a Tátrában. Korai indulás ellenére elég sokan vágtak neki az útnak. De hát miért is ne tennék szombat van és gyönyörű, napsütéses idő. Kb. 1 km megtétele után már vetkőzünk is. Rövidujjú és rövidnadrág elég lesz. Az út eleje a Tatranská magistrál-n vezet (Felső túristaút). Könnyen járható, de nem túl izgalmas. 1 óra múlva a hegy felé fordulunk és emelkedni kezdünk. A törpefenyőket hamar magunk mögött hagyjuk és egy kellemes réten megpihenünk.

Ezután következik a túra izgalmas része. A hegy egyre meredekebb lesz amint közelítünk a csúcs felé. Több helyen a kezünket is használni kell, kapaszkodunk a sziklákba. Balról becsatlakozik egy turistaút és vele sok száz ember. Többen szlovák zászlót cipelnek magukkal. Az utolsó szakaszon már zavaró a tömeg. A csúcson csodálatos panoráma fogad, de rengetegen vannak.

10:05-re értünk fel a 2494 méter magas csúcsra. Paripa is megérkezik a csúcsra, sajnos boka fájásra panaszkodik. Eszünk, iszunk és kicsit lejjebb elkészítjük a közös csúcsfotót. Valamiféle megemlékezés veszi éppen kezdetét. Többen énekelni kezdenek. Az ereszkedés elég lassan megy, hiszen sokan még most jönnek felfelé. Van aki kutyát rángat, cipel a sziklákon. Totál hülyék, baleset veszélyes és a kutya sem élvezi. Az alsóbb szakaszokon csökken a tömeg. Megállunk pihenni. Vöcsök becsukott szemmel pihen én meg egy jó 2 kg-os követ rejtek a hátizsákjába. :-) Induláskor panaszkodik, hogy milyen nehéz a zsák. Nagy nehezen sikerül meggyőzni, hogy semmivel sem nehezebb mint amikor lerakta csak már fáradt. Szépen le is cipeli az autóig. :-) A vége felé már mindenki nagyon szomjas, mert útközben nem volt vízvételi lehetőség. Fölfelé láttunk egy forrást, de az nincs túl messze az autótól. Odaérve iszunk a jég hideg forrásvízből (életmentő) és visszasétálunk a kiinduló ponthoz. Hazafele menet Svít -ben beugruk a boltba és ellátmányt veszünk a következő napokra. A szállásra érve zuhany majd irány a szállás étterme. Jó hangulatú sörözés kezdődik, óriási röhögésekkel. Mindenki elengedi magát, dől belőlünk a hülyeség. Este vallást alapítunk. :-)

2. nap Bystrá

05.00-ös kelés. Többen járásképtelenségre panaszkodnak az izomláz miatt. Persze ez csak nyavajgás! Irány a Nyugati-Tátra és a Bystrá csúcs. 06:30-ra érünk a parkolóba és rajtunk kívül nincs senki! Juhéjj! Megint a Magistrálán indulunk el. Nem egy kifejezetten szép útvonal. A sárga jelzés már egészen más. A Bystrá patak völgyében haladunk a csúcs felé. Kezdetben órási fenyők és haragos zöld mohás kövek szegélyezik utunkat.

Később törpe fenyők között kanyargunk a patakot követve. A felsőbb részeken rengeteg áfonya van az út mellett.

Meg-megállunk csemegézni. A patak forrása közelében megtöltjük a kulacsainkat patakvízzel. Felérve a réten eszünk. A túra legnehezebb része jön. Egy húzós szerpentinen felmászunk a gerincre. A gerincen csodás kilátás és kellemes, hűvös szél fogad.

A tiszta, napos időben messzire ellátni. Tisztán kivehető az utunk további része. A gerinc a csúcs felé még tartogat meglepetést. Sokkal meredekebb mint azt lentről gondoltuk. Kéz használata nélkül sikerül felérnünk a 2248 méteres Bystrá csúcsra. A csúcson alig 8-10 ember lézeng. Más feeling mint a Kriván volt. Eszünk, pihenünk, fotózunk. 

Nagyon szép a kilátás.

Nehezen hagyjuk ott ezt a szép helyet, de még közel 4 óra ereszkedés vár ránk. Érintjük, sőt helyenként át is megyünk a Szlovák-Lengyel határon mert a turistaút a határkövek mentén halad. A Pysné Sedlo nyeregben megállunk és megvárjuk egymást.

7-en vagyunk, ennyien képtelenség együtt haladni. Vöcsök ismét követ szeretne lehozni, alig bírom lebeszélni. Fura hobbi. :-) A lefelé vezető út (kék jelzés) egy másik völgyben vezet ami nagyban hasonlít az előzőre. Útközben megpihenünk. Paripa sarkán vízhólyag keletkezett, alaposan leragasztjuk. Jól elfáradunk mire az autóhoz értünk, de ez nem csoda hiszen több mint 1300 métert emelkedtünk és 23 km-t mentünk. A vacsora ismét jól esett, habár a Szlovák konyha még mindig nem a kedvencem. 

3. nap Szlovák paradicsom

Ez a zárónapunk, indulunk hazafelé de előtte még nyomunk egy túrát. Szlovák paradicsom, Suchá Béla és Hernád áttörés. Jóval könnyebbnek ígérkezik az előző napoknál, de ez nem is baj hiszen már fáradunk. 7 óra előtt pár perccel el tudunk indulni a parkolóból a Suchá Béla szurdokvölgy felé. Kicsit olyan mint a Rám-szakadék csak kb. 4x olyan hosszú és minden nagyobb.

A nehezen járható részeknél fektetett fa létrák, trepnik és sziklába rögzített acél létrák segítik a haladásunkat. Jó kis izgalmas részek ezek, felmegy az adrenalin.

"Ha jól emlékszem ez az utolsó létra." Hangzik el a számból. Természetesen még van vagy 4. 

A következő tévedés az pedig az útvonal hossza volt. Tervezéskor nem volt bejelölve, hogy melyik út egyirányú. A helyszínen a térképen viszont már igen. Más irányba kell mennünk és így jóval hosszabb. Felérve tanakodunk, hogy a rövidebb vagy a hosszabb utat válasszuk. Végül a hosszabbik mellett döntünk. Kellemes szekérúton haladunk a sárga jelzésen majd a pirosra váltunk. A Hernád előtt jó meredeken leereszkedünk a folyó partjáig és kezdődik az izgalmas rész. A folyót követve haladunk a meredek sziklafalon.

Az út erősen hullámzik, sok helyen lánccal, trepnikkel teszik járhatóvá az utat. Vöcsök köpköd és elátkoz engem. Neki már ez sok, fáj a térde. Ennek ellenére tök jól halad. Paripa vízhólyagokkal küzd, Helgának pedig a vádlija van bedurranva. Már harmadik napja megyünk. Megviseli a testünket a sorozatterhelés.

Az idő megint csodás, sőt már talán túl meleg is van. Többször megmosakszunk a folyóban. Majdnem 14:00-van mire visszaérünk az autókhoz. Egy büfében eszünk indulás előtt. Ismét csalódnom kell. Elfogyott a hamburger és a sültkrupmli. Na de nem enni jöttünk, jó lesz a hot-dog is. Ebéd után haza indulunk. 19:30 felé értünk Oroszlányba.

Nagyszerű három napot töltöttünk együtt. Kár lett volna kihagyni! Rég röhögtem ennyit. Három nap alatt három tájegységet látogattunk meg. Igazán jó, látványos, változatos de kemény túrákat teljesítettünk. Fáradtság, izomláz van rendesen. (Nagyjából 70 km-t mentünk 3000 m szinttel a három nap alatt.) Remélem jövőre újra lesz lehetőségünk eljutni valamelyik magashegységbe! Mindenkinek gratulálok a teljesítéshez! Szép volt Kószák!